231 Front Street, Lahaina, HI 96761 info@givingpress.com 808.123.4567

Fájdalmas Szűzanya ünnepe

»Ó, ti mindnyájan, akik erre jártok az úton, nézzetek ide és lássátok: Van-e oly fájdalom, mint az én fájdalmam?« (Siralmak 1,12) Mielőtt megszülte Őt a szenvedésben, megszülte Őt születésének napján. Mielőtt megszület Őt a fájdalomban, megszülte Őt az örömben.” (Páduai Szent Antal beszédeiből)

 

Megbocsátás

Évközi 24. vasárnap

Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Mt 18,21–35)

A mai példázat zárja Máté evangéliumának tizennyolcadik fejezetét, amely az egyház közösségén belüli kapcsolatok témájáról közli Jézus beszédét. Két részt különíthetünk el: az első rész Péter kérdését öleli fel, hogy hányszor kell megbocsátani (Mt 18,21), valamint Jézus válaszát, amely tartalmazza a könyörtelen szolga példázatát (Mt 18,22–34), és azzal a mondattal zárul, hogy „az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének”.

Péter kérdése Jézus megbocsátásról szóló korábbi szavaiból születik: a közösség ismeri a bűn, a megosztottság, a rossz problémáját, és Jézus felkínált egy utat, amelyet be kell járnunk, hogy a testvérek kisegítsék egymást a halálból.

Ebből a szempontból Péter reakciója nagyon is emberi és ésszerű: rendben van, hogy meg kell bocsátanunk, hogy gyakran és folyamatosan kell megbocsátanunk, de mégiscsak kell lennie egy határnak. De mi a határ? Meddig lehet elmenni a szeretetben? Ki mutatja meg nekünk a mértéket? Jézus választ ad.

A példázatban először is paradox elemek vannak. Az első a szolga felhalmozott adósságára vonatkozik: a tízezer talentum elképzelhetetlenül sokat ér. Olyan értékről van szó, amely az akkori Palesztinában forgalomban sem volt. A szolga tartozása ilyen mértékű.

A második a gazda reakciója, aki anélkül, hogy sokáig kéretné magát, elengedi a tartozást. Adhatott volna több időt, még akkor is jó és türelmes gazdának bizonyult volna, de ő mindent és rögtön elenged.

Péternek arra a kérdésére, hogy milyen mértékűnek kell lenni a megbocsátásnak, amelyre mindannyian meghívottak vagyunk, Jézus az Atya szeretetéről és megbocsátásnak mértékéről beszél. Az embernek, minden embernek hatalmas tartozása van az Atya felé, amelyet soha nem lehet törleszteni: nemcsak az életét kell átadnia Istennek, amely megfizethetetlen, de a halálból való szabadulását is, amelynek karmai közé került. Az Atyának még saját Fia élete árán is megérte az üdvösségünk.

De van itt még egy váratlan és abszurd, ezúttal negatív megjegyzés: a szolga, aki kijött urától, képtelen volt testvérének elengedni az adósságát, amely végtelenül kisebb volt annál, mint amit neki elengedtek. Hogy lehetséges ez? Lehetetlennek tűnhet, de minden egyes alkalommal ez a helyzet, amikor nem bocsátunk meg testvérünknek, amikor a megbocsátás túlságosan nehéznek tűnik számunkra. Olyanok vagyunk, mint az a szolga, aki képtelen volt megosztani a kapott, óriási ajándékot, mintha az jog lett volna, nem pedig ingyenes ajándék.

Azok, akik nincsenek tudatában a kapott ajándéknak, akik nem emlékeznek hálaadással és imádsággal erre az ajándékra, azt kockáztatják, hogy olyanná válnak, mint ez a szolga, aki nem volt tisztában azzal, hogy neki is meg kell bocsátania. Amennyiben nem így cselekszik – és ez a példázat negyedik meglepetése –, valamiképpen elveszti ezt az ajándékot, mert kizárja magát annak lehetőségéből, hogy élvezze azt, és ennek logikája szerint éljen. Arra kaptunk meghívást, hogy mindig megbocsássunk, mert a mi megbocsátásunk semmi ahhoz az irgalomhoz képest, amiben mi részesültünk. Csak a határok nélküli megbocsátás az igazi megbocsátás: a korlátok közti megbocsátás még mindig „csak” emberi igazságszolgáltatás, amely egyáltalán nem hasonlít Isten művéhez. Az ember, ahogy arra Péter kérdése rámutatott, hajlamos arra, hogy ésszerű határokat szabjon. Istent viszont nem korlátozza semmiféle határ, megbocsátásnak egyetlen határa van, amit mi határozunk meg, nem pedig Ő.

A mai evangéliumi szakasz utolsó mondata, amely felidézi az Atyához intézett imádságunk kérését (vö. Mt 6,12.14–15), éppen erre a misztériumra reflektál: az Atya nem fog megbocsátani annak, aki nem bocsát meg saját testvérének. Igaz azonban, hogy az Atya bocsánata, amely mindent megelőz, mindent és mindenkit rögtön megítél.

Csak azok, akik ennek tudatában vannak, és belépnek az ajándékozásnak ebbe a logikájába, azok teszik lehetővé az Úr kegyelmének, hogy teljes mértékben elvégezze teremtői munkáját, hogy feltámadott emberekké tegyen bennünket, akik elviszik a mindennapi életbe azt az ajándékot, amelyben részesültek. Így a megbocsátásban való részesedés tényleg átalakítja a létezést.

✝ Pierbattista Pizzaballa OFM (Jeruzsálem)

Megsértettek. Hogy tegyem jóvá?

Évközi 23. vasárnap

Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Mt 18,15–20)

Máté evangéliumában az evangélista Jézus öt beszédét közli. A 18. fejezet tartalmazza a negyediket, amelyet „egyházi beszédnek” is szoktak nevezni, és amely az Úr húsvétjából született új közösség tagjai közötti kapcsolatok témáját érinti.

A kapcsolatokról beszélve nem lehet eltekinteni attól, hogy reflektáljunk a rosszra, a bűnre, az együttélés és a találkozások nehézségére. Az egyik kérdés, amelyre vallásos választ kell adnunk, éppen az, hogy hogyan fogadjuk az emberi tapasztalat mélyén jelenlévő rosszat. A rossz létezik, ezt nap mint nap megtapasztaljuk.

A mai evangéliumi szakaszban Jézus azt mondja, hogy ezzel a problémával szembenézni hosszú és fáradtságos munkát kíván, nem lehet megoldani egy perc alatt.

Ha egy testvérem vétkezik ellenem, ez a munka paradox módon rám vár, és nem rá. Emberi logika szerint annak kellene megtenni az első lépést, aki hibázott. Jézus számára nem így van: aki elszenvedte a rosszat, annak kell sok mindent megtennie, mert a veszélyben lévő testvér az, aki a rosszat tette, nem pedig az, aki a rosszat elszenvedi. Akit bántanak, nincs másra joga, mint hogy segítsen bántójának.

Tehát aki elszenvedi a rosszat, annak kell „mennie”, hogy négyszemközt találkozhasson a másikkal azért, hogy „figyelmeztesse őt” (Mt 18,15). Fel kell adnia azt a pozícióját, hogy ő a sértett fél. Aki megsebezve a másik bocsánatkérésére vár, annak ki kell lépnie a „nekem van igazam” biztonságából, lépéseket kell tennie, hogy a másikkal találkozzon. Fizikai értelemben is meg kell tennie az utat, de azt megelőzi az érzelmi és a lelki út. Ha ez nem bizonyul elegendőnek, akkor meg kell tennie az utat más testvérek társasaságában és végül, harmadszor az egész közösséggel együtt (Mt 18,16–17).

Van tehát egy folyamatos mozgás: felkeresni a testvért és visszatérni tőle, egy törekvés, amely nem hagyja őt egyedül a maga gonoszságában. A megbocsátás szüntelen megújuló, fáradhatatlan felkeresése a másiknak.

Minél mélyebb az ő gonoszsága, annál mélyebb az a magány, amibe zuhanhat és annál inkább szüksége van testvérek jelenlétére: amitől el kell szigetelődni, az a rossz, nem pedig a testvér, aki azt elkövette.

Nem azért megyünk egy bűnt elkövető testvérhez, hogy egyszerűen szemrehányást tegyünk neki, nem is azért, hogy megbüntessük, hanem, hogy intsük őt: azért megyünk tehát, hogy visszaszerezzük őt, ahogyan a pásztor visszaszerzi az elveszett bárányt abban a példázatban, amelyik közvetlenül megelőzi szövegünket (Mt 18,12–14). Nem csak az van távol, aki eltávolodik a közösségtől, hanem az is, aki másoktól elkülönülve bezárkózik saját bűnébe.

A kifejezés, amelyet Máté használ a feddésre, valójában meggyőzést, tanúsítást jelent: János evangéliumában ez a Szentlélek műve, aki eljön, hogy „meggyőzze a világot a bűnről” (Jn 16,8).

Elsősorban a módot kell megtalálni, hogy hogyan ismertessük fel a testvérrel hibáját: az újra meg újra felkeresésnek pontosan ez a célja, hogy tudatára ébredjen a benne élő rossz valóságának, mert ez az első lépcsőfok bármely lehetséges kiengesztelődéshez, az egység újra megtalálásához. Miközben a rossz rejtve akar maradni, a Lélek testvérekben megvalósuló működése mindenképpen le akarja rántani a leplet a rosszról.

Ez csak közös törekvés lehet, olyan munka, amelyben mindannyian résztveszünk, amely mindannyiunkat érint. Az igazság művének nekifeszülni, sebezhetővé tesz mindenkit. Lépéseket tenni a testvér felé kockázatos.

De miért vállaljuk ezt a fáradságos munkát? Az evangélium szerint ennek két alapvető oka van.

Az első, hogy így megnyerd testvéredet (Mt 18,16): ha az igazi gazdagságot azok a kapcsolatot jelentik, amelyekben részünk van, akkor minden testvér felbecsülhetetlen, helyettesíthetetlen érték számunkra, amellyel törődni kell. Nem veszíthetjük el könnyelműen.

A második érvet a záróvers fogalmazza meg (Mt 18,20): amikor ez a munka eredményes, amikor újra felfedezzük a barátságot, akkor és ott biztosak lehetünk a Feltámadt Úr jelenlétében.

Ez a fáradtságos munka akár kudacba is torkollhat: semmi garancia nincs arra, hogy „sikerül” (Mt 18,17). A testvér így olyan lesz, mint „a pogány és a bűnös”, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy elhagyta a közösséget. Ez csak azt jelenti, hogy megmarad a távolság, ami pedig szenvedést okoz.

Ezt az űrt az imádság töltheti be: „ha közületek a földön ketten egyetértésben kérnek valamit, Atyám, aki a mennyekben van, megadja nekik” (Mt 18,19).

A Húsvétból újjászületettek közössége szegények közössége, amely minden nap megtapasztalja az együttélés nehézségét és a fáradságos munkával elérhető kiengesztelődés lehetőségét.

A közösség pedig, miután egyszer már újra rátalált a békére, egész szívvel imádkozik a még távol lévő testvérekért, hogy a Feltámadott új életének ajándéka őket is elérje és senki el ne vesszen (Mt 18,14).

✝ Pierbattista Pizzaballa OFM (Jeruzsálem)

Végsőkig szeretni

Évközi 22. vasárnap („A”) Mt 16,21–27

Péternek Caesarea Philippiben történt hitvallása után (Mt 16,13–20) Jézus rögtön szükségét érzi annak, hogy bevezesse tanítványait a rá váró szenvedés misztériumába. Tudja, hogy a küldetésének valódi jelentésétől távol álló messiási reményeket is táplálhatja, ezért körvonalazni kezdi Isten Országa és üdvössége felfogását oly módon, amely mindig is különbözik attól, amire az emberek számítanának.

Éppen ezért háromszor közli övéivel, hogy nagy próbatétellel kell szembenéznie, amely becstelen halállal végződik, de harmadnapra feltámad.

A mai evangéliumban találjuk a szenvedés első hírüladását: „Ettől kezdve Jézus jelezni kezdte tanítványainak: Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de harmadnap feltámad.” (Mt 16,21)

Jézus főleg azt hangsúlyozza, hogy szenvednie kell. Fontos ez a „kell” ige.

Mi nem igazán kedveljük a kényszerűséget és a szabadság hiányát közvetítő „kell” igét. Jézusnak szembe „kell” néznie a halállal, de nem úgy, mint aki arra kényszerül, hogy olyasvalamit tegyen, amit egyáltalán nem akar: engedelmessége szabad engedelmesség. Olyan ember engedelmessége ez, akinek be kell járnia ezt az utat, ha a végsőkig akar szeretni. Olyan ember szabad engedelmessége ez, aki tudja, hogy ez szükséges, és nem húzódozik, nem menekül el: aki valóban szeret, az tudja, hogy a szeretet magában foglalja a kötelességeket is, mert olyan kötelékeket teremt, amelyeket a mindennapi életben tiszteletben tartanak.

A szabadság csak ott hiányzik, ahol a szeretet is hiányzik, a szeretet pedig mindig szükségszerűséget hoz magával, kötelezettséget, és ezért szükségszerűen halált.

Az a szeretet pedig, amely a végsőkig tiszteletben tarja a kötelékeket, a végén nem tud nem feltámadni…

Jézus tehát tudja, hogy az ember üdvössége az Atya szeretetteljes tervének való engedelmességétől függ, és nem gördít semmiféle akadályt ennek az akaratnak a teljesítése elé.

Nem zavarja semmi, még a szenvedés sem és saját népe okozta halála sem: ez a halál számára nem botrány lesz (23. vers), nem akadályozza meg őt a szeretetben, sőt: az a hely lesz, ahol az ember iránti szeretetének határtalan dimenzióit feltárja.

Ha a botrány mindaz, ami akadályoz, amely megnehezíti az úton való előrehaladást, amely megszakítja a kommunikációt, akkor Jézus nem hagyja, hogy a halál, az igazságtalanság, a visszautasítás és a tagadás botrányt okozzon.

Az egyetlen botrány, amelyet Jézus magára és a tanítványokra nézve érzékel, nem a rá váró drámai és fájdalmas eseményekből származik. Az egyetlen lehetséges botrány az a gondolat, amely nem az Atyától származik, amely azt állítja, hogy van olyan megváltás, amely nem halad át az élet ajándékán. Az olyan gondolat, amely megpróbálja korlátozni és határok közé szorítani a szeretetet.

Jézus küldetésének kezdetén a megkísértéskor (Mt 4,1–11) ezt gondolatot sugallja az ördög.

Most, egy másik fordulóponton Péter képviseli ezt a gondolatot, aki félrehívja mesterét és „megfeddi”: ez az a hozzáállás, amelyet Jézus botránynak nevez.

A botrány nem feltétlenül komoly, szégyenletes dolog. A botrány „egyszerűen” minden olyan ésszerű gondolat, amely nem megy túl egy olyan logikán, amely főleg csak önmagát szeretné megmenteni. Olyan valami, ami megakadályozza a továbbhaladást, és elvonja a szívet a céltól.

Jézus kinyilatkoztatásával szembesülve tehát a tanítvány mindenféle ellenállása felszínre tör, és ez teljesen normális: Péter olyan, mind bármelyikünk.

Jézus egyszerűen arra kéri Pétert, hogy hátrébb lépve találja meg a saját helyét a mester mögött, nem előtt, nem Jézus és az Atya között, mint egy akadály, botrány. „Gyere mögém, Sátán! Botrány vagy számomra, mert nem Isten szerint gondokodol, hanem az emberek szerint!” (16,23)

Arra kéri, hogy alázattal sajátítson el egy másik, újfajta logikát: ezt nem nyilatkoztathatja ki neki test és vér (Mt 16,17), hanem csak az Atya adhatja meg a kicsinyeknek.

Péter helyzete a mindenkori tanítvány helyzete: „ha valaki” az Úr után „szeretne menni” (Mt 16,24), Péterhez hasonlóan maga mögött kell hagynia a világi logikát, amely saját erejével keresi az életet, hogy belépjen a határok nélküli ajándékozás logikájába.

Meg fogja kapni a kegyelmet, hogy ne botránkozzon meg semmin: nincs olyan rossz a világon – még a halál sem –, amely elszakíthat bennünket az Úrtól, ami megakadályozza, hogy az egyetlen kötelességünket megcselekedjük, azt, ami egészen emberré tesz bennünket: hogy a végsőkig szeressünk.

✝ Pierbattista Pizzaballa OFM

Egy sejtés nyomán élni

Évközi 21. vasárnap („A”) Mt 16,13–20

A mai evangéliumi szakasz rendkívül fontos, számos szentírásmagyarázati, krisztológiai és egyháztani megfontolást kínál. Most hagyjuk azonban ezeket magunk mögött egy pillanatra, és összpontosítsunk Péter alakjára, valamint arra, hogy mi is történik vele!

Az elbeszélés Jézus kérdéséből indul ki, aki kilétéről faggatja a tanítványokat: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Ez a kérdés egyébként végighalad Máté evangéliumának egészén. Péter ösztönösen válaszol, az evangélium sejteti is, hogy hitvallása nem hatalmas reflexió eredménye, hanem kimondja azt, ami a szívén van. Jézus megerősíti, hogy Péter szavai tényleg nem az övéi: „nem test és nem vér” nyilatkoztatta ki azokat neki, hanem az ő mennyei Atyja (Mt 16,17). Pétert éppen azért mondja Jézus boldognak, mert nyitott volt az Atya kinyilatkoztatására.

A „kinyilatkoztatás” olyan kifejezés, amely kapcsolatról és bizalomról szól, kiválasztásról és találkozásról: csak barátok részesülnek benne. Ámosz próféta például arra a felismerésre jut, hogy az Úr nem tesz semmit anélkül, hogy szándékát el ne árulná barátainak, a prófétáknak (Ám 3,7).

Isten kiválasztja azt, akinek feltárja és odaajándékozza önmagát, és általában nem azokat szemeli ki, akik bölcsek vagy fontosak. Maga Jézus is álmélkodva rácsodálkozik néhány fejezettel korábban arra (Mt 11,25), hogy mennyei Atyja a kicsinyeknek és az egyszerűeknek tárja fel Országa titkait.

Ma ez a kinyilatkoztatás Pétert érinti: ő az a kicsiny, akinek az Atya valami fontosat és újat tár fel, amely mindenféle emberi bölcsesség számára elérhetetlen. A többiek, a népsokaság legfeljebb korábban annyit sejtett, hogy Jézus különleges ember volt (Mt 16,14), de csak Péter jut el arra a felismerésre, hogy Ő Isten Fia. Péter hitének útja most fordulatot vesz, valami új kezdődik: mint ahogy mindannyiunk lelki útja során vannak olyan pillanatok, amikor a sejtés mélyebbé és élesebbé válik.

De nem csak erről van szó. Péter egész életét azzal tölti majd, hogy megértse mindazt, amit az imént megvallott, és egyre mélyebbre jusson Isten Fiának misztériumába. Ezt a megsejtést ugyan elveszíti, de újra meg újra rátalál. Az Úrnak többször vissza kell őt hoznia lélekben ide, Fülöp Cezáreájába, hogy részesüljön az Ő kinyilatkoztatásában.

Péter nem értette teljesen, hogy mit is jelent a vallomása, hiszen ő egy hatalmas messiásra számított, aki azért jött, hogy megsemmisítse ellenségeit, és erővel alapítsa meg Isten Országát. Jézus élete azonban rácáfol erre, és Péternek rá kell jönnie, hogy semmit nem értett meg. Isten kinyilatkoztatása azonban nem fogyatkozik meg és nem hiábavaló.

Péter csak akkor tudja majd megőrizni ezt a kinyilatkoztatást, ha vissza tud térni ahhoz, hogy kicsiny legyen, ha engedi, hogy az Atya újból megalkossa őt. Amikor csak önmagában bízik, amikor megmarad a „test és vér” terében, akkor elveszíti ennek a kinyilatkoztatásnak az értelmét, és így elveszti önmagát is. Ha azonban kicsi marad, akkor áldott lesz, ahogyan áldottak és boldogok azok a kicsinyek, akikről Jézus első beszédében, a hegyen szól (Mt 5): akkor megtapasztalja majd, hogy Isten Országa kegyelem és irgalom, és éppen ő lesz az első, akivel az Úr irgalmasságot gyakorol.

Csak így válik megbízhatóvá, és lesz az az ember, aki részesült az Atya szavában, aki saját testében megtapasztalja majd az irgalmasságot, és akire Jézus, mint sziklára építi Egyházát. Oldhat és köthet, vagyis képes lesz arra, hogy elvezesse az embereket az Atyának ugyanarra a kinyilatkoztatására, amely megváltoztatta az ő életét. Így lesz az Egyház a testből és vérből születettek közössége, akiket aztán újjászül a Lélek, akiket ugyanaz a kicsiny mivolt, ugyanaz a kinyilatkoztatás, ugyanaz a boldogság köt össze.

✝ Pierbattista Pizzaballa OFM

fordította: Szabó Xavér OFM

Szent István király ünnepére

„Te pedig fiam, valahányszor Isten templomához járulsz, hogy Istent imádd, Salamonnal, a király fiával, magad is király lévén, mindig mondjad: »Küldd le [Uram, a bölcsességet] szent egedből, dicsőséged trónjáról, hogy munkámban velem legyen és segítsen, és így fölismerjem, mi kedves a szemedben [minden időben].« És ismét: »Uram, Atyám, életemnek Istene, ne hagyj engem álnok gondolatban, az én szemeimnek ne adj kevélységet és a gonosz kívánságot távoztasd el tőlem, Uram. Vedd el tőlem a testnek kívánságait, és a tisztátalan és esztelen léleknek ne adj engem, Uram.« Ezzel az imádsággal fohászkodtak hát a régi királyok, te is ugyanezzel fohászkodj, hogy Isten minden vétked eltörlésére méltasson, hogy mindenki legyőzhetetlen királynak hívjon. Imádkozz azért is, hogy a tétlenséget, tunyaságot elkergesse tőled, megajándékozzon az erények összességének segedelmével, s így legyőzhesd látható és láthatatlan ellenségeidet. Hogy valamennyi alattvalóddal együtt gondtalanul, ellenséges támadásoktól nem háborgatva, békében végezhesd életed pályáját.”

Szent István király intelmei Imre herceghez, részlet

Szent István király, Magyarország fővédőszentje, könyörögj érettünk!

A bizalomból fakadó csoda

Évközi 19. vasárnap

Evangéliumában Máté beszámol két olyan eseményről, amelyben a tanítványok – miközben átkelnek a Galileai tavon – viharba kerülnek: először a 8. fejezetben (vö. Mt 8,23–27), majd pedig a mai evangéliumi szakaszban (Mt 14,22–33).

Minden átkelés szimbolikus értékű: jelezi, hogy a tanítványoknak meg kell tenniük valamit, maguk mögött kell hagyniuk valamit, és van előttük egy cél, amit el kell érniük, a kettő között pedig mindig történik valami váratlan, egy nehézség, mert egyetlen átkelést sem lehet soha előre látni.

A mai epizódban az, amit a tanítványoknak maguk mögött kell hagyni, a kenyerek és a halak megszaporításának csodája (Mt 14,13–21): nem lehet mindig ott maradni, mert ez egy olyan csoda, amely teret ad a félreérthető magyarázatoknak, amit Jézus mindenestül el akar kerülni. E jelenetet követően János evangéliumában a tömeg királlyá akarja tenni Jézust (vö. Jn 6,15), mire ő azonnal elmenekül.

Valóban, „rögtön utána” (Mt 14,22) Jézus megparancsolja tanítványainak, hogy keljenek át a túlsó partra, míg ő elbocsátja a tömeget. Visszavonul, hogy párbeszédben maradjon az Atyával: Jézus ott találja meg küldetésének és életének teljes igazságát.

Máté evangéliuma csak kétszer tesz említést Jézus imádságáról: itt és a Getszemáni kertben (Mt 26,36–46), ami arra a gondolatra indít bennünket, hogy ebben az esetben is,  miután megszaporította a kenyereket, Jézusnak valódi küzdelemmel és valós átkeléssel kell szembenéznie, csakúgy, mint a Getszemáni kertben.

Amit Jézus a hegyen átél, azt a tanítványok a tavon élik át, amelyre lecsap a vihar.

A tó közepén, az éjszaka közepén a tanítványok egyedül vannak és félnek. Ott, a tavon járva éri őket utol az Úr, de jelenléte kezdetben mintha még jobban megrémítené őket. Próbálják felismerni, mert emlékeznek arra, hogy Jézus hangja egyszer már lecsillapította a vihar erőit. A félelem hitetlenségbe zárta szívüket. Ezután ismét az ő hangja, az ő szava – amellyel Jézus „rögtön” (Mt 14,27) eléri őket – csillapítja le azt a vihart, amely a szívükben tombolt.

De van itt még egy átkelés, amelyet csak Máté evangéliuma közöl: amikor Péter meglátja az Urat, hogy a vízen jár, ő is kedvet kap hozzá. Megérti, hogy a gonosz legyőzésére és a természet erőinek leküzdésére irányuló hatalom az Úré, illetve azé, aki Felé tart, és semmi nem látszik számára lehetetlennek.

De csak akkor mer kilépni a bárkából, amikor az Úr azt mondja neki, hogy „Jöjj!” (Mt 14,29), hasonlóan ahhoz, amikor az Úr szavára kivetette a hálót egy sikertelen halászat után.

Az Ige teszi képessé Pétert arra, hogy a vízen járjon, mint a Dániel könyvében szereplő három ifjú, akik a lángok közt járkáltak fel s alá anélkül, hogy a tűz ártott volna nekik (Dán 3).

Amikor azonban a füle már nem hallja az Úr hangját, mert a viharos tenger zaja betölti azt, Péter újra megrémül, és ami korábban lehetséges volt számára, az immár lehetetlenné válik: elkezd süllyedni, elmerül a hullámokban és a félelmében.

De ott születik meg az imádság: „Uram, ments meg engem!” (Mt 14,30) Máté harmadjára is használja a „rögtön” határozószót: Jézus rögtön kinyújtja kezét és megfogja Pétert (Mt 14,31). Ez a „rögtön” pedig azt jelenti, hogy a szabadulás azonnal bekövetkezik, amikor valaki tehetetlenségében és bizalmában az Úrhoz kiált.

Így van ez az életben is, a gondviselés pillanataiban, amelyek gyakran viharos idők, amikor az ember rájön, hogy egyedül nem megy, és végül nem marad hátra más, csak a ráhagyatkozás. Akkor fogja megérteni, hogy az Úr ott van vele, jelen van, még ha nem is képes mindig felismerni Őt. És ha Ő vele van, a gonosz többé már nem okoz félelmet.

✝ Pierbattista Pizzaballa OFM
Ⓒ Jeruzsálem, Latin Patriarchátus
fordította: Szabó Xavér OFM

Istenben átalakult élet

Urunk színeváltozása (Mt 17,1–9)

Ma megszakad az évközi idő vasárnapjainak sorozata, hogy helyet adjon az Úr egyik fontos ünnepének: a színeváltozásnak.

Jézusnak, akinek nagy vonalakban normális élete és halála volt, földi útjának ez a konkrét eseménye harmonikusan illeszkedik bármelyikünk emberi tapasztalatához. A rendkívüli eseményekből (mint például a csodákból) nem volt annyira sok, nem is voltak döntőek. Nem ez tette rendkívülivé Jézus életét.

A rendkívüli az volt, hogy a normális emberi élet mögött és abban teljes egészében feltárulkozott Isten misztériuma. A normális emberi életben valójában Isten élete volt.

Egy rendkívül megszokott, normális élet, apró-cseprő dolgokkal.

Jézus életének volt egy olyan aspektusa, amelyet mindenki látott, és egy másik is, amelyet csak az ragadhatott meg, aki a hit szemével nézett rá, aki a normális élet mögött megsejtett valami többet, valamit, ami távolabb mutat.

Ennek a misztériumnak a visszhangját találjuk abban a számtalan rá vonatkozó kérdésben, ami az evangéliumban előkerül: Ki ez az ember? Honnan jön? Ha tényleg „csak” az ács fia, hogyan művelhet ilyen csodákat?

A mai ünnep fellebbenti a fátylat erről a mindennapi emberről, és feltárja az Atya Fiának, isteni lényének mélységét, szépségét és ragyogását.

Ma minden látható és elérhető lesz: az, amit általában észrevettek (a teste, a tekintete, a szavai…), de az is, amit általában nem láttak: a dicsősége.

Olyan ez, mintha egy pillanatra a teste nem tudta volna elrejteni a teljes igazságát, az Atyával állandóan párbeszédben álló lényét, azt, hogy az Atyától jött, és Hozzá tér majd vissza.

És így egy pillanatra a maga teljességében szemléljük az Ő misztériumát, látjuk az ő lényét az időn túl, párbeszédben népének atyáival és prófétáival.

És így egy pillanatra önmagunk misztériumának a teljességét is szemléljük, mert bennünk is van valami azonnal látható, de olyan is, ami túl van, jóval túl van ezen: van bennünk egy isteni mag, amely általában rejtve van az élet leple alatt.

Mikor derül ez ki?

Jézusban ez a misztérium teljességgel Húsvétkor bontakozik ki: a mai evangéliumi szakaszt erős szál fűzi a húsvéti eseményhez, és nem véletlen, hogy a szövegkörnyezet, amelybe az evangélisták elhelyezték a színeváltozás epizódját, éppen az, amikor Jézus elkezdi hírül adni, milyen szörnyű szenvedés vár rá.

Ennek kettős jelentése lehet: egyrészt meghívás az Úrtól, hogy ne féljünk a szenvedés és a halál napjaitól, és kapcsoljuk össze a kereszt misztériumát a dicsőség misztériumával. De talán azt is jelenti, hogy éppen és kizárólag a kereszthalál, a szeretetből való önátadás misztériumában lehetséges a színeváltozás, mert ott tárul fel Isten bensőséges szíve, az ő igazi énje.

Ez egy paradoxon, csak a hívő tekintetnek lehetséges önfeltárás.

De hogyan alakít bennünket ez a tekintet?

A választ az Atya mondja ki: „Hallgassatok Rá!” (Mt 17,5). Csak az Írások hallgatása az, amely képessé tesz bennünket, hogy a felszínen túl meglássuk az igazságot és a mélységet. Csak az Írások hallgatása által leszünk képesek egyszerre látni az emberséget és az istenséget, az örökkévalóságot és a hétköznapiságot.

Az ember egyedül nem tudja ezt, ő csak megosztaná ezt a két teret, és félne.

Aki hallgat és párbeszédbe lép, az meglátja minden dolgok végső igazságát, amely az a szeretet, amellyel az Atya szereti a Fiút: „Ez az én Fiam, a Szeretett!” (Mt 17,5). Aki pedig hallgat, azt is meglátja, hogy Benne vagyunk mindannyian szeretett gyermekek.

✝ Pierbattista Pizzaballa OFM
Ⓒ Jeruzsálem, Latin Patriarchátus
fordította: Szabó Xavér OFM

Isten országa többet ér minden földi kincsnél

Hasonló a mennyek országa a szántóföldbe rejtett kincshez. Egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet.

Hasonló a mennyek országa a kereskedő emberhez, aki szép gyöngyöket keresett. Amikor talált egy sokat érő gyöngyöt, elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette azt. (Mt 13,44-46)

A kincs itt a mennyek országa, Istennel való kapcsolatunk teljessége. „Amikor egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet.” Mi derül ki ebből számunkra? Amikor a kincset felfedezzük, az világos, örömteli esemény, amit nem lehet nem észrevenni. A kérdés csak az, hogy merek-e ekkor mindent feláldozni, mindent odaadni. Hiszem-e, hogy ebben a „kincsben” benne van minden, ami számomra az életet teljessé, értelmessé és örömtelivé tudja tenni, ráadásul nemcsak egy napra, hanem egész életemre?

Ezt persze mindenki akarja, de mi is a feltétele? A kereskedő példája arra tanít, hogy a kincset keresni kell, nem véletlenül találjuk meg. Tudatos, célzott, egész figyelmünket lekötő keresésre van szükség, ha eredményt akarunk. A háló példája azt mutatja, hogy a valódi kincsnél általában többet találunk. Hogy elveszhetünk a kisebb jók között, pedig nekünk egyedül a nagyobb jót kell keresnünk. Megkülönböztetésre van szükségünk, amely jó és jó között segít megtalálni azt, ami igazán fontos, ami mindenre kihat, ami mindent át tud alakítani az életünkben.

Ahogy egy nehéz útra csak a fontos dolgokat visszük magunkkal. Ehhez persze figyelem, reflexió, az értékek tudatosítása szükséges.

Ha a történet folytatását is olvassuk, látjuk, hogy Jézust elutasítják szülőföldjén. Vannak tehát olyanok, akik nem értik meg, azaz nem találják meg a kincset, hanem elvesznek az apróságok közt.

Szilárd hit

A hit nagy értéke, amit talán soha nem becsülünk eléggé, abban áll, hogy az embert az isteni megismerés szintjére emeli. A hit által az ember úgy ismer meg, gondolkodik és ítél, túlhaladva a véges emberi látásmódon, amint Isten ismer, gondolkodik és ítél. Minthogy pedig ez a megismerés végtelenül meghaladja az emberi értelem lehetőségeit és korlátait, a hit biztos, de nem magától értetődő. A hit szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk” (Zsid 11,1).

A megkeresztelt már birtokában van az örök élet csírájának, de nem látja; az isteni kinyilatkoztatás tudtára adja, hogy ez az élet létezik, de nem mutatja meg neki; megmondja neki, hogy Isten Szentháromság, de nem állítja szeme elé. A hit által előterjesztett igazságok valóságosabbak, mint az érzékekkel megtapasztaltak, mégsem ellenőrizhetők. Olyan magától értetődő igazságokat, mint pl. kétszer kettő négy, az emberi értelem nem tud elutasítani, de elfogadásához különösebb jóakaratra sincs szüksége. A hit igazságaival kapcsolatban viszont az emberi értelem szabad marad – elfogadja-e vagy csak részben; hogy pedig beleegyezését adja, ahhoz szükség van akarati döntésre: „akarok hinni”. Döntésében csupán egyetlen támpontja van: a kinyilatkozató Isten csalhatatlan tekintélye.

„Ábrahám hitből engedelmeskedett a hívásnak… Elindult anélkül, hogy tudta volna, hová megy… Hittel áldozta fel Izsákot…, egyszülöttét, ő aki ígéretképen kapta és hallotta: Izsák által lesznek utódaid. Biztosra vette, hogy Isten képes a halottakat is feltámasztani” (Zsid 11,8.17-19). Ábrahám ebben, az Isten ígéreteinek annyira ellentmondó, sötét helyzetben hősiesen gyakorolta hitét, ezért maradt számunkra a hit atyja és példaképe.

Lisieux-i Szent Teréz a hit elleni kételyek órájában ezt írta: „Jóllehet nincs részem a hitből eredő örömökben, megpróbálom, hogy legalább hitből eredő tetteim legyenek. Azt hiszem, egy év óta többször indítottam fel magamban a hitet, mint azelőtt egész életemben”. Az ilyen megpróbáltatásokban a hit megtisztul, természetfelettivé és érdemszerzővé válik.