231 Front Street, Lahaina, HI 96761 info@givingpress.com 808.123.4567

Évközi 24. vasárnap

Juan Arias: Az én Istenem törékeny
Az én Istenem nem egy kemény, távolságtartó,
     érzéketlen, sztoikus, szenvtelen isten.
Az én Istenem törékeny.
Az én fajomból való,
     én pedig az övéből.
Ő ember, én pedig szinte Isten.
Hogy megízlelhessem az istenséget
     ő megszerette az én porlétemet.
Az én Istenemet a szeretet tette törékennyé.
Az én Istenem ismerte az emberi örömet,
     a barátságot, a föld és a földi dolgok örömét.
Az én Istenem éhezett, álmodott és elfáradt.
Az én Istenem érzékeny volt.
Az én Istenem feldühödött, szenvedélyes volt.
És szelíd, mint egy kisgyerek.
Az én Istenem rettegett a haláltól.
Az én Istenem anyai mellből táplálkozott,
     érezte és magába szívta a női gyengédséget.
Sosem szerette a fájdalmat, sosem állt a betegség pártján.
     Ezért gyógyította a betegeket.
Az én Istenem szenvedett a hontalanságtól.
Üldözték és éljenezték.
Minden emberit szeretett az én Istenem:
     a tárgyakat és az embereket;
     a kenyeret és az asszonyokat;
     a jókat és a bűnösöket.
Az én Istenem korának gyermeke volt.
Úgy öltözött, mint mások,
     földijei nyelvjárásában beszélt,
     kétkezi munkából élt,
     prófétákhoz hasonlóan kiáltott.
Az én Istenem gyengéd volt a gyengékkel és szigorú az önteltekkel.
Fiatalon halt meg – őszintesége miatt.
Megölték, mert szemükbe mondta az igazságot.
Az én Istenem viszont gyűlölet nélkül halt meg.
Mentegetve halt meg, és nemcsak megbocsátva.
Az én Istenem törékeny.
Az én Istenem szakított a „fogat fogért” ősi elvével,
     a kicsinyes bosszú törvényével,
     hogy bevezesse egy teljesen új szeretet
     és hallatlan erő korszakát.
Az én Istenem leköpve, földbe döngölve,
     elárulva és magára hagyva, meg nem értve
     sem szűnt meg szeretni.
Ezért az én Istenem győzelmet aratott a halálon.
S mint egy friss gyümölcs jelent meg kezében: a feltámadás.
Ezért támadtunk fel mindnyájan: emberek és a dolgok.
Sokaknak nehéz az én törékeny Istenem,
     az én Istenem, aki sír, az én Istenem, aki nem védekezik.
Nehéz az én Istenem, aki megéli az Istentől való elhagyatottságot.
Az én Istenem, akinek meg kell halnia, hogy győzhessen.
Az én Istenem, aki egy rablót és gonosztevőt tesz
     egyháza első kanonizált szentjévé.
Az én fiatal Istenem, aki azért hal meg, mert politikai felforgatónak tartják.
Az én Istenem, pap és próféta,
     aki a történelem összes vallásüldözéseinek
     első szégyeneként szenvedi el a halált.
Nehéz az én Istenem, törékeny, élet barátja,
     Az én Istenem, aki mindenféle kísértés mardosását elszenvedte,
     Az én Istenem, aki vért verítékezett Atyja akaratának elfogadásakor.
Nehéz ez az Isten, ez az én törékeny Istenem azoknak,
     akik azt hiszik, csak úgy győzhetnek, ha legyőznek másokat,
     akik azt hiszik, csak úgy védhetik meg magukat, ha megölnek másokat,
     akik azt hiszik, az üdvösség erőfeszítés függvénye és nem ajándék,
     akiknek az, ami emberi, bűnös,
     akik azt hiszik, hogy a szent sztoikust jelent, Krisztus pedig angyal.
Az én törékeny Istenem nehéz azoknak,
     akik továbbra is egy olyan istenről álmodoznak,
     aki nem hasonlít az emberekhez.

Forrás: JUAN ARIAS: El Dios en quien no creo, Sígueme, Salamanca, 1970, 145-147.

Fordította: Tőzsér Endre SP

 Jézus és a tanítványok

Évközi 23. vasárnap

A mai evangéliumi szakasz betegségről és gyógyulásról beszél. Jobb lenne, ha nem betegenénk meg. Én rikán láttam olyan embereket, akik megtalálták Istent és a hitet a fájdalomban. Többnyire inkább elveszítik. Prédikációink gyakran ezekre a kérdésekre vonatkozó retorikába csúsznak át, és gyakran elfelejtjük, hogy a fájdalom és a betegség felforgatja az életet és többnyire elfojtja a hitet. Inkább százszor legyek gyógyult, mint hogy felajánljam a szenvedéseimet a keresztre feszített Jézussal való közösségben. Ne beszéljünk már hülyeségeket! Szóval? Az ember végtelenül többet akar, sokkal többet igényel. Természetesen szükségünk van arra, hogy egészségesek legyünk. De sokkal inkább boldogságot akarunk. Jézus megkérdi a betegtől: „Mit akarsz, hogy veled cselekedjem?” Abszurd, nem? Hát meg akar gyógyulni! De tényleg olyan biztosak vagyunk ebben? Jézus tudja, hogy csak valami nagyobb teheti az ember szívét boldoggá. Mint ahogy a tíz meggyógyult leprás közül csak egy, az idegen tért vissza, hogy megköszönje, Jézus azt mondja: „Tizen lettek egészségesek, de csak egy szabadult meg.” A betegség misztérium és korlátozottságunk mércéje, sorscsapás és kereszt. A betegségénél azonban sokkal nagyobb, ha nem találjuk értelmét. Jézus gyógyít, és azt mondja, hogy Isten Országa már elérkezett, az Atya jelenléte mindenkihez eljut.

 Paolo Curaz

Évközi 22. vasárnap

Sok keresztény számára a hit még ma is azt jelenti, hogy tenni vagy nem tenni valamit. Ez azonban téves. Hinni azt jelenti, hogy találkozom egy személlyel, Jézussal, aki felborítja az életemet és megváltoztatja a hozzáállásomat. Jézus hangsúlyozza: a farizeusok belebonyolódnak az apró rituálékba, kiszűrik a szúnyogot, a tevét meg lenyelik. Ahogy még ma is megesik velünk, ügyes keresztényekkel: kalitkába zárjuk Jézust és aprólékos, rituális előírások sorozatára korlátozzuk hitünket, a lényeget pedig elhanyagoljuk. Hányszor hallok embereket, akik azon siránkoznak, hogy nem tudnak kellő mértőkben szeretni, vádolják magukat, hogy a szentmisét kötelességnek tartják és nem ünnepnek, azon emésztik magukat, hogy nem állnak testvéreik szolgálatukra, és a tehetetlenségükön sóhajtoznak. Bárki találhat kifogásokat, enyhítő körülményeket ahelyett, hogy örömében sírna a bűnbocsánat ingyenességén. Sokkal jobban foglalkoztat bennünket saját, áhitatos képünk csiszolgatása és sminkelés, mint hogy odaadjuk magunkat a szeretet szolgálatára. Tévedésben vagyunk. Csak az a szív gyakorolhat gesztusokat, amelyik igazán találkozott Istennel, és vágyik a Vele való találkozásra. Csak a megérintett szív válik megtért szívvé. Ezután és csakis ezután nyerhetnek jelentést a gesztusok.

Paolo Curtaz

 

Évközi 20. vasárnap

 

“Az egyház az eucharisztiából él. Ez az igazság nemcsak a hit mindennapos tapasztalata, hanem összefoglalóan tartalmazza az egyház misztériumának lényegét. Az egyház örömmel tapasztalja az ígéret sokféle és állandó megvalósulását: „Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig” (Mt 28,2); de az eucharisztiában – azáltal, hogy a kenyér és a bor az Úr testévé és vérévé változik – páratlan intenzitással örvendhet e jelenlétnek. Pünkösdtől kezdve, amikor az egyház, az újszövetség népe elindult zarándokútján a mennyei haza felé, az isteni szentség folyamatosan elrendezi és bizakodó reménnyel tölti el napjait.”

(Szent II. János Pál pápa)

 

Évközi 19. vasárnap

„Mindannyian tudjuk, micsoda különbség van egy átimádkozott templom és egy olyan között, amely múzeummá lett. Ma abban a veszélyben élünk, hogy templomaink múzeumokká válnak, s úgy is bánunk velük, mint a múzeumokkal: ha nincsenek zárva, kirabolják őket. Nem élnek többé. A templom elevenségének és belső nyitottságának mértéke abban mutatkozik meg, hogy ajtói nyitva maradhatnak, mivel az egy átimádkozott templom. Ezért teljes szívemből arra kérem önöket, hogy vegyünk új lendületet. Emlékezzünk újra arra, hogy a templom mindig él, hogy benne az Úr szakadatlanul közel jön hozzánk.”

XVI. Benedek pápa az Eucharisztiában rejtőző Isten közelségének titkáról

Évközi 18. vasárnap

„Amikor manipuláljuk Jézust, akkor ő elmenekül a mi kisstílűségünk elől és eltűnik. A tömeg azonban, amelyet az Úr elbűvölt, utoléri. Talán gratulálnak neki, vagy arra akarják kérni, hogy fogadja el a királyi címet? Jézus hozzájuk fordul és szembesíti őket kemény, de igaz ítéletével: nem engem kerestek, nem is a szavaimat, hanem mert teli a hasatok. Gyakran abban a reményben keressük Istent, hogy majd megoldja a mi problémáinkat anélkül, hogy mi is bevetnénk magunkat. De Jézus kemény: Isten nem mindig cirógat, néha úgy fejezi ki szeretetét, hogy élesen és váratlanul rámutat az igazságra. Jézus túllép a csalódottságán és azt mondja: azt az igazi kenyeret keressétek, amely jóllakat és kielégíti éhségeteket! Való igaz: a siker, a pénz, az elismerés és a jutalom utáni éhségünk gyakran kielégületlenül hagy bennünket. Jobb tehát, ha a belső éhségünket követjük: például az igazság utáni vágyunkat, amit csak Isten tud megadni. Jézus hozzáfűzi: én csak azt a kenyeret tudom nektek adni, amitől jóllaktok. Hiszünk neki?”

Paolo Curtaz

Évközi 17. vasárnap

„A kenyérszaporítás csodáját jobban szeretem a megosztás csodájának nevezni. Az egyik részlet különösen szívet melengető számomra: van itt egy fiú, aki felajánlja Jézusnak az uzsonnáját, hogy kiprovokálja a csodát. Egy nagylelkű kamasz meghallja Jézus tanítványokhoz intézett kérését és meghúzza a legközelebb álló tunikáját, Andrásét, és megmutatja neki, amit előrelátó anyja tett a táskájába. Néhány árpakenyeret. A legszegényebbek kenyerét. Egy uzsonna, amit meg akar osztani a hatalmas és éhes tömeggel. Az éhes tömeg előtt ez a fiú kínálja a legalkalmatlanabb és legnaívabb megoldást. Jézus mosolyog: mikor fogjuk megérteni, mi, felnőttek, hogy Istennek szüksége van a serdülők boldog öntudatlanságára? Dávid vajon nem akkor kenték királlyá, amikor még pásztorfiúcska volt? Mária vajon nem akkor hívatott édesanyának, amikor jegyes volt, tizenhárom-tizennégy éves korában? A probléma velünk, felnőttekkel az, hogy elveszítjük az álmainkat, olyannyira realisták leszünk, hogy szinte elsorvadunk. Isten az örök serdülő, kedveli a fiú naív és rendkívüli gesztusát. És táplálja a tömeget.”

Paolo Curtaz

Évközi 16. vasárnap

„A tanítványok kiküldésük után újból Mesterükhöz térnek vissza. Újból a középpontot keresik, ahonnan elindultak. Itt Jézus a középpontnak a jelképe; annak, hogy az emberek összegyűlnek a középpont körül. Ezzel kezdődik az a történet, amely a gyógyuláshoz vezet. A kifelé fordulás után a befelé fordulás következik.”

Rolf Kaufmann

Évközi 15. vasárnap

Az új évszázad kezdetén élénken rá kell térnünk a világ új útjaira. Különféle utakon haladunk mi valamennyien és különféle utakon halad valamennyi Egyház is, azok között azonban nincs távolság, akik eggyé forrtak az egyetlen közösségben – abban a közösségben, mely mindennap az eucharisztikus Kenyérnek és az Élet Igéjének asztaláról táplálkozik. Minden vasárnap olyan, mint az Utolsó Vacsora termében tartott találkozó, ahol a feltámadt Krisztus újra nekünk adja magát, mint amikor „a hét első napjának” (Jn 20,19) estéjén megjelent övéi előtt, rájuk „lehelte” a Lélek éltető ajándékát és elindította őket az evangelizáció nagy kalandjára.
(Szent II. János Pál pápa az új evangelizációról)