231 Front Street, Lahaina, HI 96761 info@givingpress.com 808.123.4567

Évközi 33. vasárnap (Mt 25,14-30)

„Nekem jobban tetszene, ha a példabeszéd másként zárulna: így az úr szíve is félreérthetetlenebb lenne és a tanítvány szíve is olyan lenne, amilyet az úr megkíván. Bátorkodom tehát előterjeszteni ezt az »apokrif« befejezést:

Akkor jött a harmadik szolga is, akire az úr csak egy talentumot bízott és azt mondta neki: »Uram, csak egy talentumot szereztem, megdupláztam, amit rám bíztál, de az út során elvesztettem mindkét dénárt. Tudom azonban, hogy te jó vagy és megérted az én kudarcomat. Nem hozok neked semmit, de tudom, hogy irgalmas vagy«. És az úr, akinek a dénárnál többet számított, hogy szolgájának a róla alkotott képe valódi, azt mondta: »Jól van, hűséges és derék szolga, még ha nincs is semmid, lépj be urad örömébe, mert bizalmad volt bennem!«

Így is örömhír volna a példabeszéd!”

(Enzo Bianchi)

Gondolatok a vasárnapi evangéliumi szakaszhoz (Mt 25,1–13)

Az okos és balga szüzek példázata sok képzőművészeti ábrázolást megihletett, főleg a templomkapukon látjuk alakjukat (pl. a strasbourgi, freiburgi, baseli katedrális, a magdeburgi dóm). A példázatban szereplő ajtó jelképezi azt a kaput, amelyen keresztül belépünk a templomba. Az edesszai katedrális felszentelésekor (kb. 543–554) elhangzott szír himnuszban a következő olvasható: öt ajtó nyílik a templomba, miképpen az öt szűz, aki hűséges, ezeken lép be dicsőségesen, mint a szüzek a fényes nászszobába.” Vessünk egy pillantást néhány kapura!

A baseli katedrális úgynevezett „Gall-kapujának” timpanonja (kb. 1180 körül) a trónoló Krisztust ábrázolja könyvvel és kereszttel kezében, Péter és Pál között. Bal oldalt a bejárat szobrászművésze vagy adományozója a templomkapun Krisztust ábrázolja: kapcsolatot teremt a templomkapu és a példázat ajtaja között, amely a szemöldökfán elválasztja a „balga szüzeket” Krisztustól. Miközben Krisztus megáldja az okosokat, akik égő lámpásokat tartanak kezükben és fejük be van fedve, aközben a balga szüzek lehajtott lámpásokkal és leeresztett hajjal állnak az ajtó előtt.

A magdeburgi dóm északi kereszthajó portálján öröm és gyász látható (kb. 1250-60-ból). A szüzek itt most nem öltözetükben és hajviseletükben különböznek, hanem az érzéseik élénk ábrázolásai alapján lehet őket megkülönböztetni.

Évközi 31. vasárnap (Mt 23,1–12)

„Aki a legnagyobb közöttetek, az legyen a szolgátok! Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik..” (Mt 23,11–12)

„Szakaszunk végén olvashatjuk a Jézus figyelmeztetésében leghangsúlyosabb üzenetet: aki a legnagyobb vagy a keresztény közösségben első – és kell, hogy legyen egy nagyobb, aki felügyeli a testvérek életét – legyen mindenkinek a szolgája, alázza meg magát, vetkőzzön le minden hatalmaskodást és arroganciát Jézus, Isten szolgájának példájára, és akkor majd őt is felmagasztalja Isten (vö. Fil 2,5–11). Máskülönben megalázza, letaszítja a trónról, és kívül reked a mennyei lakomáról. Ezen a ponton a fejezet végéig Jézus nem szűnik meg inteni a farizeusokat és írástudókat: hét »jaj«-t kiállt felettük, amelyek nem átkok, csupán figyelmeztetések, kemény felszólítások a megtérésre, heves vádak és panaszok abban a reményben, hogy akikhez szólnak, visszatérnek Istenhez. Idézzük fel Szent Jeromos megjegyzését: »Jaj nekünk, szerencsétleneknek, mert örököltük a vallásos emberek bűneit!«.”

Enzo Bianchi

Évközi 30. vasárnap

„Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. E két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták.” (Mt 22,37–38)

Jézus korában nem volt könnyű eligazodni az ágas-bogas Törvény között: a Dekalógusból, Isten tíz szavából, amit kívülről tudtak, és amit az Örökkévaló ajándékozott népének a Sínai hegyen, kevés maradt; az itt-ott hozzáadott számtalan rituálé és erkölcsi előírás fojtogatta…

Jézus farizeusnak adott válasza egyszerű és hatásos: a Názáreti a Tóra kiváló ismerőjétől (!) idézi Izrael alapvető élményét, hogy Isten szerethető és téged is képessé tesz a szeretetre. Nem furcsa a szeretet kapcsán „parancsolatról” beszélni? Nem inkább olyan fogalmakat hív elő bennünk, mint vágyakozás, lelkesedés, izgalom, szabadság, ingyenesség? Szerethetek kötelességből? Szerethetem parancsra önmagamat? Természetesen nem! Hogyan parancsolhatja meg nekem Jézus, hogy szeressem Istent, ha a szeretet a tiszta szabadság és az abszolút ingyenesség cselekedete? Van egy olyan parancsolat, amely megelőzi az első parancsolatot; a hátterében húzódik meg, és aki tapasztalatot szerzett Istenről, az jól tudja: Isten végtelen szeretettel szeret téged, engedd magad szeretni! Jézus azt kéri tőlünk, hogy adjuk át magunkat Isten udvarlásának; hagyjuk, hogy bensőséges szeretetünk szenvedéllyé alakuljon Isten gyengédsége irányába, amelyet felkínál nekünk. A szeretet nem azok erőfeszítése, akik tisztelni akarnak valakit, hanem azok válasza, akik érzik Isten csábítását. Az erkölcs válasz egy hívásra, az élet megváltoztatása, amely abból fakad, hogy szeretettnek érzem magam. Mennyi minden következik ebből az első reflexióból! Nem Isten Országát kell mindenekelőtt keresnünk? Van tehát egy parancsolat az elsőt megelőzően. Nem a fontosságát tekintve, hanem az idő első: „Engedjétek, hogy Isten szeressen benneteket!”Az élet annak a szeretetnek a keresése, amelyet egykor felfedeztünk, és a testvérek, valamint önmaguk iránti szeretetnek a forrásává válik.

Paolo Curtaz

Gondolatok a vasárnapi evangéliumi szakaszhoz

„Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené” (Mt 22,21)

„Jézusnak ez a mondása természetesen nem akarja megoldani a vitáinkat és politikai küzdelmeinket, mert ez a mi felelősségünket érinti, és abból a felismerésből születik, amelyre maga Jézus figyelmeztetett bennünket: »Miért nem ítélitek meg magatoktól is, hogy mi az igazságos?« Jézus nem volt és nem is akart politikai messiás lenni; ha királynak vallotta is magát, rögtön hozzátette, hogy nem úgy az, mint a földi királyok (vö. Jn 18,36). Nem Caesar volt egy másik Caesarral szemben, hanem tiszteletben tartotta a hatóságokat, és arra kérte követőit is, hogy tiszteljék jogait, mint szükséges emberi hatalmat, amely mindig alárendelt egy adott korszak összetett társadalmi és politikai valóságának. Ezért fogja Pál apostol arra kérni a keresztényeket, hogy rendeljék alá magukat a polgári hatóságoknak (vö. Róm 13,1–7; Tit 3,1), és hasonlóképpen Péter apostol: »Cselekedjetek szabad emberként […] Mindenkinek adjátok meg a tiszteletet, a testvéreket szeressétek, az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek!« (1Pét 2,1–17). Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy ezeket az apostoli irányelveket a keresztényüldözés időszakában kaptuk a Római Birodalomban… A keresztény ember tehát becsületes polgár, aki tiszteletben tartja kötelességeit az állam felé, de Isten szolgája, soha nem embereké vagy emberi hatalmaké. Legfőképpen pedig tisztában kell lennie meghívottságával, hogy ő Isten Országának polgára (vö. Fil 3,20). A keresztény ember hűséges a földhöz anélkül, hogy kivonná magát a történelemből, elmenekülne a világból vagy »ellelkizné« az egészet. Neki az Úr akarata szerint kell tevékenykednie a földön, törekedve a köz javára, az igazságosságra, a kiengesztelődésre és a békére. Megadni Istennek, ami az Istené, humanizációt jelent; azt jelenti, hogy emberséget viszünk a világba.”

(Enzo Bianchi, Comunità monastica di Bose)

„Jöjjetek a menyegzőre!”

Enzo Bianchi elmélkedése
Évközi 28. vasárnap („A” év)
(Mt 22,1–14)

Ez a harmadik példázat, amelyet Jézus a jeruzsálemi templomban mondott el azoknak a papi és vallási vezetőknek, akik vitatták tekintélyét, hogy beszélhet és jót tehet (Mt 21,23–27). A példázat szorosan kapcsolódik az előző, a gonosz szőlőmunkások példázatához (Mt 21,22–43), mert a fő téma ugyanaz: a szőlőskert urával és a lakomát felkínáló királlyal szembeni elutasítás. A példázatot hosszú ideig úgy olvasták a keresztény hagyományban, mint Izraelnek, az Istentől választott népnek elítélését, mert nem ismerte fel Jézusban a Messiást, akit maga Isten küldött, és így a tűzre és pusztulásra adott Jeruzsálem városával együtt ítélet sújtja.

Amikor Máté leírja ezt az elbeszélést, már lerombolták Jeruzsálemet a rómaiak Kr. u. 70-ben, és ez az esemény, úgy tűnik, „felhatalmazást ad arra”, hogy a zsidó katasztrófát Istent büntetéseként értelmezzék. De okosnak és ébernek kell lennünk: ez a példabeszéd, amelyet nem véletlenül írt le Máté az evangéliumban, és címzett a keresztény közösségnek, bennünket érint, akik kereszténynek mondjuk magunkat, akiket Isten személyesen hívott meg a hitre és Isten Országának lakomájára. Ezzel a meghívással találkozva, amelyet az Úr mindig megújít, készek vagyunk-e arra, hogy késedelem nélkül csatlakozzunk a lakomához, vagy személyes okokból ellenállunk szavának, nem akarjuk meghallani azt? Ha pedig részt veszünk a lakomán, valódi megtérésbe öltözünk-e, levetve korábbi viselkedésünk ruházatát, vagy képmutató módon hazudunk, és anélkül lépünk be az Úrral való szövetségbe, hogy valóban megváltoztattuk volna életmódunkat, életünk habitusát?

Ezeket a kérdéseket okvetlenül fel kell tennünk, hogy jól érthessük ezt a példázatot, és ne érezzük magunkat mások viselkedését vizslató bíráknak, szigorú embereknek, akiknek az a szokása, hogy mások után kémkedjenek, de önmaguk felé vakok. Hallgassuk tehát alázattal ezt a történetet, amely abból akar valamit feltárni számunkra, hogy mi történik a mennyek országa eljövetelekor. Egy király nagy lakomával ünnepli meg fiának menyegzőjét. Elküldi szolgáit, hogy hívják meg az ünnepre hivatalosakat, de azok, ahelyett hogy megtisztelve éreznék magukat, nem válaszolnak a meghívásra, és semmi jelét nem adják annak, hogy élni szeretnének azzal. A király ezért más szolgákat küld, hogy bejelentse nekik: „Íme, a lakomát elkészítettem. Ökreim és hizlalt állataim leöltem. Minden készen áll, jöjjetek a menyegzőre!” A király tehát nem egyszer, hanem kétszer is megismétli meghívását, és kijelenti, hogy minden készen áll, és a fényűző lakoma nem tűr halasztást.

Az elbeszélés ezen része is elegendő lenne ahhoz, hogy megértsünk egy üzenetet a példázatból. Jézus hallgatóinak könnyű volt a megértés azon ószövetségi prófécia ismeretének fényében (lásd például Iz 25,6–10), amelyik a Messiás és népe közötti frigyről szólt. Ők azt is tudták, hogy Jézus a Vőlegény, ahogyan korábban feltárta a tanítványoknak és a farizeusoknak, kijelentve, hogy az volt a Vőlegény jelenlétének ideje, tekintettel az immár közeli nászra (Mt 9,15). De itt van a visszautasítás: nem fogadták el Isten ajándékát, és nem törődtek a lakodalommal. Ez a király azonban a könyörületes, türelmes, hosszantűrésre (makrothümia) és várakozásra kész, nagylelkű Úr, aki ezért harmadjára is elküldi szolgáit, hogy megújítsa meghívását. Jézus elgondolásában ezek talán az Izrael közösségéhez küldött próféták vagy vándorprédikátorok? Mindenesetre a meghívottak kimentik magukat és ismételten visszautasítják a meghívást: mezőn vannak és dolgozniuk kell, gazdaságokat kell felügyelniük, vállalkozásokat kell üzemeltetniük… Nemcsak hogy nem pozitívan reagálnak, hanem egyenesen úgy, mint akiket az ismétlődő meghívás sért, bántalmazzák a küldötteket, elkergetik és üldözik őket, egyeseket meg is ölnek! A felszínesség, a figyelmetlenség és a megkülönböztetés hiánya azok részéről, akik nem értékelik a kapott ajándékot, egyenesen erőszakba és agresszivitásba csaphat át, amikor az ajándékot újra meg újra ingyenesen felkínálják.

Máté számára ez volt a keresztény misszió valósága az első század végén. Ez a realitás tette lehetővé a példázat mélyebb megértését. Valójában látjuk, hogy az Úr szavára süket meghívottak mit is választottak: a halál útjait választották, amit a szöveg olyan keleti stílusban fejez ki, amin akár meg is botránkozhatunk, ha nem fejtjük meg a Jézus szavait úgy mint intést, figyelmeztetést a hallgatóság felé. Ebben a szemléletben a király, aki elküldi szolgáit, hogy rombolják le és gyújtsák fel városukat (Jeruzsálemet), inkább intő látomás, nem pedig bekövetkezett realitás, mert Isten türelmes, nem büntet, de az is igaz, hogy mindannyian vagy a halál, vagy pedig az élet útját választják: mindenki szabad, hogy megválassza útjának irányát, nem Isten az, aki számukra azt elrendeli.

A példázat azonban egy másik elküldéssel folytatódik, mert az esküvői lakomát mégiscsak meg kell ünnepelni. Ezúttal a szolgáknak szól a parancs, hogy menjenek ki az utak mellé, a kereszteződésekhez, ahol a zarándokok, útonjárók, koldusok, a „söpredék” jár. Így a lakodalmas terem megtelik, nem az Úr által személyesen kiválasztott meghívottakkal, hanem azokkal, akik soha senki számára nem tűntek méltónak arra, hogy részt vegyenek egy ünnepen, egy menyegzői lakomán. Belépnek a terembe igazak és méltatlanok, jók és gonoszok, mindenki, akit az Úr irgalmassága tesz méltóvá: olyan ebéd ez, ahol együtt van a jó mag és a konkoly, a jó halak és a hitványabbja (vö. Mt 13,24–30.47–50). Ez a gyülekezet éppen az egyház missziójának eredménye, amely a pogányok felé irányult, akiket Isten nem hívott meg és választott ki Ábrahám korától az idők beteljesedéséig, amikor Krisztus eljött az emberek közé. A példázat szerkesztésében Lukács pontosítja, hogy a menyegzői terembe belépők „szegények, nyomorékok, sánták és a vakok” (Lk 14,21), vagyis a peremre szorult, „söpredéknek” tekintett emberek azok, akik elfoglalják az első meghívottak helyét. Megesik – ahogy Jézus mondta –, hogy a szajhák és a vámosok Isten Országában megelőzik a vallásos, törvényhű embereket (vö. Mt 21,31).

Amikor a terem megtelik, megérkezik a király, aki üdvözli az utolsó órában meghívottakat, egyiket a másik után, és észreveszi, hogy egyikük nem visel menyegzői ruhát. Mit jelent ez? Nem könnyű megértenünk a király reakcióját, aki kidobatja őt a teremtől a halálos sötétségre. De talán érthetőbb a dolog, ha felidézzük az akkori kor menyegzői szokásait. A menyegzői terem bejáratánál minden meghívott ajándékba kapott egy kendőt, hogy az ünneplés jeleként a vállára vegye. Vagyis a király észreveszi, hogy a meghívottak közül valakinek hiányzik ez a kendő: egész biztos, hogy ezt az ingyenes ajándékok felajánlották neki, ő azonban visszautasította.

Más szavakkal, találkozva a meg nem érdemelt meghívással a lakomára és az ajándékba adott öltözet csodálatos ajándékával, amely a „változásra”, a viselkedés megváltozására való készséget jelentette, ő az elutasítást választotta. Ez az ingyenes ruha megtisztelő volt a vendég számára, amelyet csodával és hálával kellett volna fogadnia, ő azonban „nemet” mondott. Egyszóval ez az ember elfogadta a lakomára való meghívást, de aztán úgy döntött, hogy ez a meghívás nem jelent számára semmit, és teljes mértékben képtelen volt elfogadni ezt az ajándékot: önelégült ember volt, jól érezte magát a helyzetében, eszében sem volt megváltozni. És akkor jön a király, aki kidobatja, nem tehet másként. Nem a méltatlansága zárja őt ki, hanem, hogy nem ismeri fel az ajándékot, hogy nem fogadja el az Úr irgalmasságát. Ennek az embernek nem kellett kiérdemelni a meghívást, csupán meg kellett volna változtatni a gondolkodását és megértenie, hogy Isten szeretete ingyenes, kegyelem: elég örömmel elfogadni, mint ahogy egy gyermek fogadja Isten Országának ajándékát (vö. Mt 18,3).

Ez az ajándék és felelősség közötti dialektikára épülő példázat olyan igazságot tár fel számunkra, amit nem mindig tudunk felfogni: a kegyelem a legnagyobb ajándék, ára azonban az, hogy szabadon és szeretetből fogadjuk el. A vendégnek odaajándékozott, de általa visszautasított öltözet nem jelent mást, mint a kegyelem árát. Így írt erről Dietrich Bonhoeffer:

„A drága kegyelem a szántóföldbe rejtett kincs, amiért az ember örömmel adja el mindenét, csakhogy megszerezze; a nagyértékű drágagyöngy, amiért a kereskedő mindenét eladja. […] Jézus Krisztus hívása, amiért a tanítvány otthagyva a hálókat, követi Őt. A drága kegyelem az evangélium, amit mindig újra keresnünk kell; az ajándék, amit mindig újra el kell fogadnunk. […] Az ilyen kegyelem drága, mert követésre hív bennünket, és kegyelem, mert Jézus Krisztus követésére hív. Drága, mert az ember életébe kerül, és kegyelem, mert az egyetlen igazi életet adja az embernek. Drága, mert elítéli a bűnt, és kegyelem, mert megigazítja a bűnöst.”

A példázat tehát mindannyiunk számára felvet egy egyszerű kérdést: Istennek az ő Országába szóló, Jézus Krisztusban megjelenő, nap mint nap megújuló meghívásával szembesülve mi az én válaszom? Közöny, elutasítás vagy általam nem birtokolt igaz mivolt és érdemek igénye?

 

Fordította: Szabó Xavér OFM

Esterházy Pál: Ima a magyarok Nagyasszonyához

Emlékezzél meg, Istennek dicsőséges Anyja, magyarok Nagyasszonya, szentséges Szűz Mária Emlékezzél meg örökségedről, melyet hű szolgád, első királyunk és apostolunk, Szent István neked fölajánlott és végrendeletében neked hagyott. Tekints kegyes arccal országodra és dicső érdemeid által légy szószólónk és közbenjárónk szent Fiadnál, Jézus Krisztusnál.

Hozzád kiállottak őseink és minden ínségükből kiszabadultak; mert folyton-folyvást vigyázott éber szemed örökségedre, ó mindörökké áldott Nagyasszonyunk! Ezt mi biztosra vévén gyakran folyamodtunk hozzád és tapasztalásból tudjuk, és bízvást el is mondhatjuk, hogy egyedül szószólásod miatt áldott meg minket az Úr. Ez a remény éltet most is, ez a bizodalom lelkesít, hogy oltalmad szárnyai alatt keressünk menedéket, mi, a te néped, örökséged és hű nyájad, kik szentséges Fiadról vagyunk elnevezve, különös pártfogásodért pedig hazánkat Mária országának hívjuk és valljuk.

Azért emeljük föl tehát hozzád szívünket, imádkozásra kulcsolt kezünkkel együtt, hogy nagy alázattal kitárjuk színed előtt könyörgésünket. Oltalmazzad is, esengve esdünk, és védjed hatalmas pártfogásoddal minden testi-lelki gonosz ellen édes hazánkat, hogy mindenkor virágzó legyen Isten dicsőségére és néped vigasztalására. Legyen eszköz benne a te esedezésed, hogy az Anyaszentegyházat, vagyis a katolikus hitvallást idehaza és mindenütt széles e világon fölmagasztalás érje; hazánk püspöki karának, a főpásztoroknak és az egész papságnak nyerj isteni segítő kegyelmet, nekünk pedig, híveidnek, tanulékony, engedelmes és az élő hit cselekedeteivel s gyümölcseivel bővelkedő szívet, hogy meg ne nehezteljen szent Fiad reánk és országát tőlünk joggal el ne vonja…

Légy minden bajos ügyeinkben szószólónk szent Fiadnál, hogy az ő akaratja szerint rendezzük életünket és téged mindenkor Nagyasszonyunknak, különös pártfogónknak valljunk és tiszteljünk is életünknek minden napjaiban. Kelj fel tehát, édes jó Anyánk! Te uralkodjál felettünk és szent Fiad, Jézus Krisztus, a mi Üdvözítőnk.

Fogadd kegyesen hódoló szívünk esdeklését; melyet ezúttal színed elé terjesztettünk, hogy közbenjárásod ereje által megsegítve, a jelen élet viszontagságai után a síron túl az örökkévaló boldogságra juthassunk.

Ti pedig, édes magyar hazánk védőszentjei: Adalbert püspök, István, első király, Imre herceg, Mór és Gellért püspökök, László király, Erzsébet asszony, nemkülönben boldog Margit, Kinga és Jolán, IV. Béla király leányai, valamint boldog Márk, István és Menyhért kassai vértanúk, Isten minden dicsőült szentjeivel együtt esedezzetek érettünk a mi Urunk Jézus Krisztusnál.

Ámen.

Szent Ferenc tranzitusa

Végül elérkezett átmenetelének órája. Minden ott élő testvért magához hívatott, vigasztaló szavakkal illette őket saját halála miatt, és atyai lelkülettel buzdított Isten szeretetére. Arról beszélt nekik, hogy őrizzék meg a türelmet, a szegénységet és a hűségüket a római szent Egyház iránt, a szent Evangéliumot helyezve egyéb szabályzatok elé.

Testvérei köréje telepedtek, ő pedig kitárta föléjük kezét, karjait kereszt alakban áttéve egymáson, ugyanis mindig ezt a jelet kedvelte, és mind a jelen lévő, mind a távol lévő testvéreket megáldotta a Keresztrefeszített erejében és nevében. Majd hozzátette: „Fiaim, mindnyájan éljetek az Úr félelmében és maradjatok meg benne mindig. És mert közeleg az eljövendő kísértés és szorongatás, boldogok, akik kitartanak mindabban, amit elkezdtek. Én pedig Istenhez sietek, akinek a kegyelmébe ajánllak mindnyájatokat.”

Gyöngéd intelmét bevégezve megparancsolta ez az Istennek igen kedves ember, hogy hozzák oda az evangéliumos könyvet és kezdjék el neki olvasni János evangéliumát annál a résznél, amely így kezdődik: A Pászka ünnepe előtt. Ő pedig amennyire csak képes volt, e zsoltár verseire fakadt:

Szavammal az Úrhoz kiáltok, szavammal az Úrhoz könyörgök.

És ennél a sornál fejezte be:

Várnak az igazak rám, amíg meg nem jutalmazol engem.

 Szent Bonaventura: Szent Ferenc élete

 

Évközi 26. vasárnap

Fiam, menj ki a szőlőmbe dolgozni!

A napi evangélium egy kérdéssel indul. Jézus így fordul a főpapokhoz és a nép véneihez: „Mi a véleményetek?” Ezzel a kérdéssel arra akarja rávezetni őket, hogy saját maguk adjanak választ, és így maguk mondjanak véleményt magatartásukról. A probléma egyszerű: egy apa kiküldi a szőlőbe két fiát. Az első így válaszol: „Nincs kedvem! – de később megbánta és mégis kiment.” A második: „Szívesen, uram! – menni azonban nem ment. Melyik tett eleget a kettő közül apja kívánságának?”

A köntörfalazás lehetetlen volt, ezt kellett válaszolniuk: „Az első.” Jézus világosan elítéli őket: „A vámosok és az utcanők megelőznek benneteket Isten országában.” De miért? Mivel az Úr ellenfelei – a választott nép tagjai, sőt annak vénei és főpapjai – kaptak először meghívást az üdvösségre, azonban csak látszólagos választ adtak, nem valóságosat. Ők azok akikről Jézus ezt mondja: „mondják, de nem teszik.” Hallották a Keresztelő prédikációját, de nem hittek neki. Túlságosan biztosak saját bölcsességükben, azt hiszik, mindent tudnak, túlságosan biztosak saját igazságosságukban, nincs tehát szükségük megtérésre. Nem fogadták el sem Keresztelő János, sem Jézus szavait. Így olyan erkölcstelen emberek mögött van a helyük, mint a vámosok és utcanők. Ezek megtértek, elfordultak a bűntől, hittek és az igazsághoz igazodtak. Ezért bejutnak Isten országába. Az ember akaratlanul is Lévire, Zakeusra, a házasságtörő nőre vagy arra a Simon házában megjelent bűnös nőre gondol, aki fájdalmában és szeretetében az Úr lábaihoz veti magát.

Hogy Jézus ellenségei nem hittek szavának és nem tértek meg, annak legfőbb oka a kevélység volt. Ezért buzdít annyira Szent Pál az alázatra: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, ami Jézus Krisztusban volt; Ő mint Isten kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez.” Ha Isten Fia annyira megalázkodott, hogy magára vette az emberek bűneit, túl nagy követelmény lenne, ha az emberektől azt kívánná, hogy ismerjék el saját gőgjüket, saját bűneiket?

P. Gabrile di S. M. Maddalena O.C.D.

Fájdalmas Szűzanya 2017 – Szentmise