231 Front Street, Lahaina, HI 96761 info@givingpress.com 808.123.4567

„Jöjjetek a menyegzőre!”

Enzo Bianchi elmélkedése
Évközi 28. vasárnap („A” év)
(Mt 22,1–14)

Ez a harmadik példázat, amelyet Jézus a jeruzsálemi templomban mondott el azoknak a papi és vallási vezetőknek, akik vitatták tekintélyét, hogy beszélhet és jót tehet (Mt 21,23–27). A példázat szorosan kapcsolódik az előző, a gonosz szőlőmunkások példázatához (Mt 21,22–43), mert a fő téma ugyanaz: a szőlőskert urával és a lakomát felkínáló királlyal szembeni elutasítás. A példázatot hosszú ideig úgy olvasták a keresztény hagyományban, mint Izraelnek, az Istentől választott népnek elítélését, mert nem ismerte fel Jézusban a Messiást, akit maga Isten küldött, és így a tűzre és pusztulásra adott Jeruzsálem városával együtt ítélet sújtja.

Amikor Máté leírja ezt az elbeszélést, már lerombolták Jeruzsálemet a rómaiak Kr. u. 70-ben, és ez az esemény, úgy tűnik, „felhatalmazást ad arra”, hogy a zsidó katasztrófát Istent büntetéseként értelmezzék. De okosnak és ébernek kell lennünk: ez a példabeszéd, amelyet nem véletlenül írt le Máté az evangéliumban, és címzett a keresztény közösségnek, bennünket érint, akik kereszténynek mondjuk magunkat, akiket Isten személyesen hívott meg a hitre és Isten Országának lakomájára. Ezzel a meghívással találkozva, amelyet az Úr mindig megújít, készek vagyunk-e arra, hogy késedelem nélkül csatlakozzunk a lakomához, vagy személyes okokból ellenállunk szavának, nem akarjuk meghallani azt? Ha pedig részt veszünk a lakomán, valódi megtérésbe öltözünk-e, levetve korábbi viselkedésünk ruházatát, vagy képmutató módon hazudunk, és anélkül lépünk be az Úrral való szövetségbe, hogy valóban megváltoztattuk volna életmódunkat, életünk habitusát?

Ezeket a kérdéseket okvetlenül fel kell tennünk, hogy jól érthessük ezt a példázatot, és ne érezzük magunkat mások viselkedését vizslató bíráknak, szigorú embereknek, akiknek az a szokása, hogy mások után kémkedjenek, de önmaguk felé vakok. Hallgassuk tehát alázattal ezt a történetet, amely abból akar valamit feltárni számunkra, hogy mi történik a mennyek országa eljövetelekor. Egy király nagy lakomával ünnepli meg fiának menyegzőjét. Elküldi szolgáit, hogy hívják meg az ünnepre hivatalosakat, de azok, ahelyett hogy megtisztelve éreznék magukat, nem válaszolnak a meghívásra, és semmi jelét nem adják annak, hogy élni szeretnének azzal. A király ezért más szolgákat küld, hogy bejelentse nekik: „Íme, a lakomát elkészítettem. Ökreim és hizlalt állataim leöltem. Minden készen áll, jöjjetek a menyegzőre!” A király tehát nem egyszer, hanem kétszer is megismétli meghívását, és kijelenti, hogy minden készen áll, és a fényűző lakoma nem tűr halasztást.

Az elbeszélés ezen része is elegendő lenne ahhoz, hogy megértsünk egy üzenetet a példázatból. Jézus hallgatóinak könnyű volt a megértés azon ószövetségi prófécia ismeretének fényében (lásd például Iz 25,6–10), amelyik a Messiás és népe közötti frigyről szólt. Ők azt is tudták, hogy Jézus a Vőlegény, ahogyan korábban feltárta a tanítványoknak és a farizeusoknak, kijelentve, hogy az volt a Vőlegény jelenlétének ideje, tekintettel az immár közeli nászra (Mt 9,15). De itt van a visszautasítás: nem fogadták el Isten ajándékát, és nem törődtek a lakodalommal. Ez a király azonban a könyörületes, türelmes, hosszantűrésre (makrothümia) és várakozásra kész, nagylelkű Úr, aki ezért harmadjára is elküldi szolgáit, hogy megújítsa meghívását. Jézus elgondolásában ezek talán az Izrael közösségéhez küldött próféták vagy vándorprédikátorok? Mindenesetre a meghívottak kimentik magukat és ismételten visszautasítják a meghívást: mezőn vannak és dolgozniuk kell, gazdaságokat kell felügyelniük, vállalkozásokat kell üzemeltetniük… Nemcsak hogy nem pozitívan reagálnak, hanem egyenesen úgy, mint akiket az ismétlődő meghívás sért, bántalmazzák a küldötteket, elkergetik és üldözik őket, egyeseket meg is ölnek! A felszínesség, a figyelmetlenség és a megkülönböztetés hiánya azok részéről, akik nem értékelik a kapott ajándékot, egyenesen erőszakba és agresszivitásba csaphat át, amikor az ajándékot újra meg újra ingyenesen felkínálják.

Máté számára ez volt a keresztény misszió valósága az első század végén. Ez a realitás tette lehetővé a példázat mélyebb megértését. Valójában látjuk, hogy az Úr szavára süket meghívottak mit is választottak: a halál útjait választották, amit a szöveg olyan keleti stílusban fejez ki, amin akár meg is botránkozhatunk, ha nem fejtjük meg a Jézus szavait úgy mint intést, figyelmeztetést a hallgatóság felé. Ebben a szemléletben a király, aki elküldi szolgáit, hogy rombolják le és gyújtsák fel városukat (Jeruzsálemet), inkább intő látomás, nem pedig bekövetkezett realitás, mert Isten türelmes, nem büntet, de az is igaz, hogy mindannyian vagy a halál, vagy pedig az élet útját választják: mindenki szabad, hogy megválassza útjának irányát, nem Isten az, aki számukra azt elrendeli.

A példázat azonban egy másik elküldéssel folytatódik, mert az esküvői lakomát mégiscsak meg kell ünnepelni. Ezúttal a szolgáknak szól a parancs, hogy menjenek ki az utak mellé, a kereszteződésekhez, ahol a zarándokok, útonjárók, koldusok, a „söpredék” jár. Így a lakodalmas terem megtelik, nem az Úr által személyesen kiválasztott meghívottakkal, hanem azokkal, akik soha senki számára nem tűntek méltónak arra, hogy részt vegyenek egy ünnepen, egy menyegzői lakomán. Belépnek a terembe igazak és méltatlanok, jók és gonoszok, mindenki, akit az Úr irgalmassága tesz méltóvá: olyan ebéd ez, ahol együtt van a jó mag és a konkoly, a jó halak és a hitványabbja (vö. Mt 13,24–30.47–50). Ez a gyülekezet éppen az egyház missziójának eredménye, amely a pogányok felé irányult, akiket Isten nem hívott meg és választott ki Ábrahám korától az idők beteljesedéséig, amikor Krisztus eljött az emberek közé. A példázat szerkesztésében Lukács pontosítja, hogy a menyegzői terembe belépők „szegények, nyomorékok, sánták és a vakok” (Lk 14,21), vagyis a peremre szorult, „söpredéknek” tekintett emberek azok, akik elfoglalják az első meghívottak helyét. Megesik – ahogy Jézus mondta –, hogy a szajhák és a vámosok Isten Országában megelőzik a vallásos, törvényhű embereket (vö. Mt 21,31).

Amikor a terem megtelik, megérkezik a király, aki üdvözli az utolsó órában meghívottakat, egyiket a másik után, és észreveszi, hogy egyikük nem visel menyegzői ruhát. Mit jelent ez? Nem könnyű megértenünk a király reakcióját, aki kidobatja őt a teremtől a halálos sötétségre. De talán érthetőbb a dolog, ha felidézzük az akkori kor menyegzői szokásait. A menyegzői terem bejáratánál minden meghívott ajándékba kapott egy kendőt, hogy az ünneplés jeleként a vállára vegye. Vagyis a király észreveszi, hogy a meghívottak közül valakinek hiányzik ez a kendő: egész biztos, hogy ezt az ingyenes ajándékok felajánlották neki, ő azonban visszautasította.

Más szavakkal, találkozva a meg nem érdemelt meghívással a lakomára és az ajándékba adott öltözet csodálatos ajándékával, amely a „változásra”, a viselkedés megváltozására való készséget jelentette, ő az elutasítást választotta. Ez az ingyenes ruha megtisztelő volt a vendég számára, amelyet csodával és hálával kellett volna fogadnia, ő azonban „nemet” mondott. Egyszóval ez az ember elfogadta a lakomára való meghívást, de aztán úgy döntött, hogy ez a meghívás nem jelent számára semmit, és teljes mértékben képtelen volt elfogadni ezt az ajándékot: önelégült ember volt, jól érezte magát a helyzetében, eszében sem volt megváltozni. És akkor jön a király, aki kidobatja, nem tehet másként. Nem a méltatlansága zárja őt ki, hanem, hogy nem ismeri fel az ajándékot, hogy nem fogadja el az Úr irgalmasságát. Ennek az embernek nem kellett kiérdemelni a meghívást, csupán meg kellett volna változtatni a gondolkodását és megértenie, hogy Isten szeretete ingyenes, kegyelem: elég örömmel elfogadni, mint ahogy egy gyermek fogadja Isten Országának ajándékát (vö. Mt 18,3).

Ez az ajándék és felelősség közötti dialektikára épülő példázat olyan igazságot tár fel számunkra, amit nem mindig tudunk felfogni: a kegyelem a legnagyobb ajándék, ára azonban az, hogy szabadon és szeretetből fogadjuk el. A vendégnek odaajándékozott, de általa visszautasított öltözet nem jelent mást, mint a kegyelem árát. Így írt erről Dietrich Bonhoeffer:

„A drága kegyelem a szántóföldbe rejtett kincs, amiért az ember örömmel adja el mindenét, csakhogy megszerezze; a nagyértékű drágagyöngy, amiért a kereskedő mindenét eladja. […] Jézus Krisztus hívása, amiért a tanítvány otthagyva a hálókat, követi Őt. A drága kegyelem az evangélium, amit mindig újra keresnünk kell; az ajándék, amit mindig újra el kell fogadnunk. […] Az ilyen kegyelem drága, mert követésre hív bennünket, és kegyelem, mert Jézus Krisztus követésére hív. Drága, mert az ember életébe kerül, és kegyelem, mert az egyetlen igazi életet adja az embernek. Drága, mert elítéli a bűnt, és kegyelem, mert megigazítja a bűnöst.”

A példázat tehát mindannyiunk számára felvet egy egyszerű kérdést: Istennek az ő Országába szóló, Jézus Krisztusban megjelenő, nap mint nap megújuló meghívásával szembesülve mi az én válaszom? Közöny, elutasítás vagy általam nem birtokolt igaz mivolt és érdemek igénye?

 

Fordította: Szabó Xavér OFM

Esterházy Pál: Ima a magyarok Nagyasszonyához

Emlékezzél meg, Istennek dicsőséges Anyja, magyarok Nagyasszonya, szentséges Szűz Mária Emlékezzél meg örökségedről, melyet hű szolgád, első királyunk és apostolunk, Szent István neked fölajánlott és végrendeletében neked hagyott. Tekints kegyes arccal országodra és dicső érdemeid által légy szószólónk és közbenjárónk szent Fiadnál, Jézus Krisztusnál.

Hozzád kiállottak őseink és minden ínségükből kiszabadultak; mert folyton-folyvást vigyázott éber szemed örökségedre, ó mindörökké áldott Nagyasszonyunk! Ezt mi biztosra vévén gyakran folyamodtunk hozzád és tapasztalásból tudjuk, és bízvást el is mondhatjuk, hogy egyedül szószólásod miatt áldott meg minket az Úr. Ez a remény éltet most is, ez a bizodalom lelkesít, hogy oltalmad szárnyai alatt keressünk menedéket, mi, a te néped, örökséged és hű nyájad, kik szentséges Fiadról vagyunk elnevezve, különös pártfogásodért pedig hazánkat Mária országának hívjuk és valljuk.

Azért emeljük föl tehát hozzád szívünket, imádkozásra kulcsolt kezünkkel együtt, hogy nagy alázattal kitárjuk színed előtt könyörgésünket. Oltalmazzad is, esengve esdünk, és védjed hatalmas pártfogásoddal minden testi-lelki gonosz ellen édes hazánkat, hogy mindenkor virágzó legyen Isten dicsőségére és néped vigasztalására. Legyen eszköz benne a te esedezésed, hogy az Anyaszentegyházat, vagyis a katolikus hitvallást idehaza és mindenütt széles e világon fölmagasztalás érje; hazánk püspöki karának, a főpásztoroknak és az egész papságnak nyerj isteni segítő kegyelmet, nekünk pedig, híveidnek, tanulékony, engedelmes és az élő hit cselekedeteivel s gyümölcseivel bővelkedő szívet, hogy meg ne nehezteljen szent Fiad reánk és országát tőlünk joggal el ne vonja…

Légy minden bajos ügyeinkben szószólónk szent Fiadnál, hogy az ő akaratja szerint rendezzük életünket és téged mindenkor Nagyasszonyunknak, különös pártfogónknak valljunk és tiszteljünk is életünknek minden napjaiban. Kelj fel tehát, édes jó Anyánk! Te uralkodjál felettünk és szent Fiad, Jézus Krisztus, a mi Üdvözítőnk.

Fogadd kegyesen hódoló szívünk esdeklését; melyet ezúttal színed elé terjesztettünk, hogy közbenjárásod ereje által megsegítve, a jelen élet viszontagságai után a síron túl az örökkévaló boldogságra juthassunk.

Ti pedig, édes magyar hazánk védőszentjei: Adalbert püspök, István, első király, Imre herceg, Mór és Gellért püspökök, László király, Erzsébet asszony, nemkülönben boldog Margit, Kinga és Jolán, IV. Béla király leányai, valamint boldog Márk, István és Menyhért kassai vértanúk, Isten minden dicsőült szentjeivel együtt esedezzetek érettünk a mi Urunk Jézus Krisztusnál.

Ámen.

Szent Ferenc tranzitusa

Végül elérkezett átmenetelének órája. Minden ott élő testvért magához hívatott, vigasztaló szavakkal illette őket saját halála miatt, és atyai lelkülettel buzdított Isten szeretetére. Arról beszélt nekik, hogy őrizzék meg a türelmet, a szegénységet és a hűségüket a római szent Egyház iránt, a szent Evangéliumot helyezve egyéb szabályzatok elé.

Testvérei köréje telepedtek, ő pedig kitárta föléjük kezét, karjait kereszt alakban áttéve egymáson, ugyanis mindig ezt a jelet kedvelte, és mind a jelen lévő, mind a távol lévő testvéreket megáldotta a Keresztrefeszített erejében és nevében. Majd hozzátette: „Fiaim, mindnyájan éljetek az Úr félelmében és maradjatok meg benne mindig. És mert közeleg az eljövendő kísértés és szorongatás, boldogok, akik kitartanak mindabban, amit elkezdtek. Én pedig Istenhez sietek, akinek a kegyelmébe ajánllak mindnyájatokat.”

Gyöngéd intelmét bevégezve megparancsolta ez az Istennek igen kedves ember, hogy hozzák oda az evangéliumos könyvet és kezdjék el neki olvasni János evangéliumát annál a résznél, amely így kezdődik: A Pászka ünnepe előtt. Ő pedig amennyire csak képes volt, e zsoltár verseire fakadt:

Szavammal az Úrhoz kiáltok, szavammal az Úrhoz könyörgök.

És ennél a sornál fejezte be:

Várnak az igazak rám, amíg meg nem jutalmazol engem.

 Szent Bonaventura: Szent Ferenc élete

 

Évközi 26. vasárnap

Fiam, menj ki a szőlőmbe dolgozni!

A napi evangélium egy kérdéssel indul. Jézus így fordul a főpapokhoz és a nép véneihez: „Mi a véleményetek?” Ezzel a kérdéssel arra akarja rávezetni őket, hogy saját maguk adjanak választ, és így maguk mondjanak véleményt magatartásukról. A probléma egyszerű: egy apa kiküldi a szőlőbe két fiát. Az első így válaszol: „Nincs kedvem! – de később megbánta és mégis kiment.” A második: „Szívesen, uram! – menni azonban nem ment. Melyik tett eleget a kettő közül apja kívánságának?”

A köntörfalazás lehetetlen volt, ezt kellett válaszolniuk: „Az első.” Jézus világosan elítéli őket: „A vámosok és az utcanők megelőznek benneteket Isten országában.” De miért? Mivel az Úr ellenfelei – a választott nép tagjai, sőt annak vénei és főpapjai – kaptak először meghívást az üdvösségre, azonban csak látszólagos választ adtak, nem valóságosat. Ők azok akikről Jézus ezt mondja: „mondják, de nem teszik.” Hallották a Keresztelő prédikációját, de nem hittek neki. Túlságosan biztosak saját bölcsességükben, azt hiszik, mindent tudnak, túlságosan biztosak saját igazságosságukban, nincs tehát szükségük megtérésre. Nem fogadták el sem Keresztelő János, sem Jézus szavait. Így olyan erkölcstelen emberek mögött van a helyük, mint a vámosok és utcanők. Ezek megtértek, elfordultak a bűntől, hittek és az igazsághoz igazodtak. Ezért bejutnak Isten országába. Az ember akaratlanul is Lévire, Zakeusra, a házasságtörő nőre vagy arra a Simon házában megjelent bűnös nőre gondol, aki fájdalmában és szeretetében az Úr lábaihoz veti magát.

Hogy Jézus ellenségei nem hittek szavának és nem tértek meg, annak legfőbb oka a kevélység volt. Ezért buzdít annyira Szent Pál az alázatra: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, ami Jézus Krisztusban volt; Ő mint Isten kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez.” Ha Isten Fia annyira megalázkodott, hogy magára vette az emberek bűneit, túl nagy követelmény lenne, ha az emberektől azt kívánná, hogy ismerjék el saját gőgjüket, saját bűneiket?

P. Gabrile di S. M. Maddalena O.C.D.

Fájdalmas Szűzanya 2017 – Szentmise

Fájdalmas Szűzanya ünnepe

»Ó, ti mindnyájan, akik erre jártok az úton, nézzetek ide és lássátok: Van-e oly fájdalom, mint az én fájdalmam?« (Siralmak 1,12) Mielőtt megszülte Őt a szenvedésben, megszülte Őt születésének napján. Mielőtt megszület Őt a fájdalomban, megszülte Őt az örömben.” (Páduai Szent Antal beszédeiből)

 

Megbocsátás

Évközi 24. vasárnap

Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Mt 18,21–35)

A mai példázat zárja Máté evangéliumának tizennyolcadik fejezetét, amely az egyház közösségén belüli kapcsolatok témájáról közli Jézus beszédét. Két részt különíthetünk el: az első rész Péter kérdését öleli fel, hogy hányszor kell megbocsátani (Mt 18,21), valamint Jézus válaszát, amely tartalmazza a könyörtelen szolga példázatát (Mt 18,22–34), és azzal a mondattal zárul, hogy „az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének”.

Péter kérdése Jézus megbocsátásról szóló korábbi szavaiból születik: a közösség ismeri a bűn, a megosztottság, a rossz problémáját, és Jézus felkínált egy utat, amelyet be kell járnunk, hogy a testvérek kisegítsék egymást a halálból.

Ebből a szempontból Péter reakciója nagyon is emberi és ésszerű: rendben van, hogy meg kell bocsátanunk, hogy gyakran és folyamatosan kell megbocsátanunk, de mégiscsak kell lennie egy határnak. De mi a határ? Meddig lehet elmenni a szeretetben? Ki mutatja meg nekünk a mértéket? Jézus választ ad.

A példázatban először is paradox elemek vannak. Az első a szolga felhalmozott adósságára vonatkozik: a tízezer talentum elképzelhetetlenül sokat ér. Olyan értékről van szó, amely az akkori Palesztinában forgalomban sem volt. A szolga tartozása ilyen mértékű.

A második a gazda reakciója, aki anélkül, hogy sokáig kéretné magát, elengedi a tartozást. Adhatott volna több időt, még akkor is jó és türelmes gazdának bizonyult volna, de ő mindent és rögtön elenged.

Péternek arra a kérdésére, hogy milyen mértékűnek kell lenni a megbocsátásnak, amelyre mindannyian meghívottak vagyunk, Jézus az Atya szeretetéről és megbocsátásnak mértékéről beszél. Az embernek, minden embernek hatalmas tartozása van az Atya felé, amelyet soha nem lehet törleszteni: nemcsak az életét kell átadnia Istennek, amely megfizethetetlen, de a halálból való szabadulását is, amelynek karmai közé került. Az Atyának még saját Fia élete árán is megérte az üdvösségünk.

De van itt még egy váratlan és abszurd, ezúttal negatív megjegyzés: a szolga, aki kijött urától, képtelen volt testvérének elengedni az adósságát, amely végtelenül kisebb volt annál, mint amit neki elengedtek. Hogy lehetséges ez? Lehetetlennek tűnhet, de minden egyes alkalommal ez a helyzet, amikor nem bocsátunk meg testvérünknek, amikor a megbocsátás túlságosan nehéznek tűnik számunkra. Olyanok vagyunk, mint az a szolga, aki képtelen volt megosztani a kapott, óriási ajándékot, mintha az jog lett volna, nem pedig ingyenes ajándék.

Azok, akik nincsenek tudatában a kapott ajándéknak, akik nem emlékeznek hálaadással és imádsággal erre az ajándékra, azt kockáztatják, hogy olyanná válnak, mint ez a szolga, aki nem volt tisztában azzal, hogy neki is meg kell bocsátania. Amennyiben nem így cselekszik – és ez a példázat negyedik meglepetése –, valamiképpen elveszti ezt az ajándékot, mert kizárja magát annak lehetőségéből, hogy élvezze azt, és ennek logikája szerint éljen. Arra kaptunk meghívást, hogy mindig megbocsássunk, mert a mi megbocsátásunk semmi ahhoz az irgalomhoz képest, amiben mi részesültünk. Csak a határok nélküli megbocsátás az igazi megbocsátás: a korlátok közti megbocsátás még mindig „csak” emberi igazságszolgáltatás, amely egyáltalán nem hasonlít Isten művéhez. Az ember, ahogy arra Péter kérdése rámutatott, hajlamos arra, hogy ésszerű határokat szabjon. Istent viszont nem korlátozza semmiféle határ, megbocsátásnak egyetlen határa van, amit mi határozunk meg, nem pedig Ő.

A mai evangéliumi szakasz utolsó mondata, amely felidézi az Atyához intézett imádságunk kérését (vö. Mt 6,12.14–15), éppen erre a misztériumra reflektál: az Atya nem fog megbocsátani annak, aki nem bocsát meg saját testvérének. Igaz azonban, hogy az Atya bocsánata, amely mindent megelőz, mindent és mindenkit rögtön megítél.

Csak azok, akik ennek tudatában vannak, és belépnek az ajándékozásnak ebbe a logikájába, azok teszik lehetővé az Úr kegyelmének, hogy teljes mértékben elvégezze teremtői munkáját, hogy feltámadott emberekké tegyen bennünket, akik elviszik a mindennapi életbe azt az ajándékot, amelyben részesültek. Így a megbocsátásban való részesedés tényleg átalakítja a létezést.

✝ Pierbattista Pizzaballa OFM (Jeruzsálem)

Megsértettek. Hogy tegyem jóvá?

Évközi 23. vasárnap

Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Mt 18,15–20)

Máté evangéliumában az evangélista Jézus öt beszédét közli. A 18. fejezet tartalmazza a negyediket, amelyet „egyházi beszédnek” is szoktak nevezni, és amely az Úr húsvétjából született új közösség tagjai közötti kapcsolatok témáját érinti.

A kapcsolatokról beszélve nem lehet eltekinteni attól, hogy reflektáljunk a rosszra, a bűnre, az együttélés és a találkozások nehézségére. Az egyik kérdés, amelyre vallásos választ kell adnunk, éppen az, hogy hogyan fogadjuk az emberi tapasztalat mélyén jelenlévő rosszat. A rossz létezik, ezt nap mint nap megtapasztaljuk.

A mai evangéliumi szakaszban Jézus azt mondja, hogy ezzel a problémával szembenézni hosszú és fáradtságos munkát kíván, nem lehet megoldani egy perc alatt.

Ha egy testvérem vétkezik ellenem, ez a munka paradox módon rám vár, és nem rá. Emberi logika szerint annak kellene megtenni az első lépést, aki hibázott. Jézus számára nem így van: aki elszenvedte a rosszat, annak kell sok mindent megtennie, mert a veszélyben lévő testvér az, aki a rosszat tette, nem pedig az, aki a rosszat elszenvedi. Akit bántanak, nincs másra joga, mint hogy segítsen bántójának.

Tehát aki elszenvedi a rosszat, annak kell „mennie”, hogy négyszemközt találkozhasson a másikkal azért, hogy „figyelmeztesse őt” (Mt 18,15). Fel kell adnia azt a pozícióját, hogy ő a sértett fél. Aki megsebezve a másik bocsánatkérésére vár, annak ki kell lépnie a „nekem van igazam” biztonságából, lépéseket kell tennie, hogy a másikkal találkozzon. Fizikai értelemben is meg kell tennie az utat, de azt megelőzi az érzelmi és a lelki út. Ha ez nem bizonyul elegendőnek, akkor meg kell tennie az utat más testvérek társasaságában és végül, harmadszor az egész közösséggel együtt (Mt 18,16–17).

Van tehát egy folyamatos mozgás: felkeresni a testvért és visszatérni tőle, egy törekvés, amely nem hagyja őt egyedül a maga gonoszságában. A megbocsátás szüntelen megújuló, fáradhatatlan felkeresése a másiknak.

Minél mélyebb az ő gonoszsága, annál mélyebb az a magány, amibe zuhanhat és annál inkább szüksége van testvérek jelenlétére: amitől el kell szigetelődni, az a rossz, nem pedig a testvér, aki azt elkövette.

Nem azért megyünk egy bűnt elkövető testvérhez, hogy egyszerűen szemrehányást tegyünk neki, nem is azért, hogy megbüntessük, hanem, hogy intsük őt: azért megyünk tehát, hogy visszaszerezzük őt, ahogyan a pásztor visszaszerzi az elveszett bárányt abban a példázatban, amelyik közvetlenül megelőzi szövegünket (Mt 18,12–14). Nem csak az van távol, aki eltávolodik a közösségtől, hanem az is, aki másoktól elkülönülve bezárkózik saját bűnébe.

A kifejezés, amelyet Máté használ a feddésre, valójában meggyőzést, tanúsítást jelent: János evangéliumában ez a Szentlélek műve, aki eljön, hogy „meggyőzze a világot a bűnről” (Jn 16,8).

Elsősorban a módot kell megtalálni, hogy hogyan ismertessük fel a testvérrel hibáját: az újra meg újra felkeresésnek pontosan ez a célja, hogy tudatára ébredjen a benne élő rossz valóságának, mert ez az első lépcsőfok bármely lehetséges kiengesztelődéshez, az egység újra megtalálásához. Miközben a rossz rejtve akar maradni, a Lélek testvérekben megvalósuló működése mindenképpen le akarja rántani a leplet a rosszról.

Ez csak közös törekvés lehet, olyan munka, amelyben mindannyian résztveszünk, amely mindannyiunkat érint. Az igazság művének nekifeszülni, sebezhetővé tesz mindenkit. Lépéseket tenni a testvér felé kockázatos.

De miért vállaljuk ezt a fáradságos munkát? Az evangélium szerint ennek két alapvető oka van.

Az első, hogy így megnyerd testvéredet (Mt 18,16): ha az igazi gazdagságot azok a kapcsolatot jelentik, amelyekben részünk van, akkor minden testvér felbecsülhetetlen, helyettesíthetetlen érték számunkra, amellyel törődni kell. Nem veszíthetjük el könnyelműen.

A második érvet a záróvers fogalmazza meg (Mt 18,20): amikor ez a munka eredményes, amikor újra felfedezzük a barátságot, akkor és ott biztosak lehetünk a Feltámadt Úr jelenlétében.

Ez a fáradtságos munka akár kudacba is torkollhat: semmi garancia nincs arra, hogy „sikerül” (Mt 18,17). A testvér így olyan lesz, mint „a pogány és a bűnös”, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy elhagyta a közösséget. Ez csak azt jelenti, hogy megmarad a távolság, ami pedig szenvedést okoz.

Ezt az űrt az imádság töltheti be: „ha közületek a földön ketten egyetértésben kérnek valamit, Atyám, aki a mennyekben van, megadja nekik” (Mt 18,19).

A Húsvétból újjászületettek közössége szegények közössége, amely minden nap megtapasztalja az együttélés nehézségét és a fáradságos munkával elérhető kiengesztelődés lehetőségét.

A közösség pedig, miután egyszer már újra rátalált a békére, egész szívvel imádkozik a még távol lévő testvérekért, hogy a Feltámadott új életének ajándéka őket is elérje és senki el ne vesszen (Mt 18,14).

✝ Pierbattista Pizzaballa OFM (Jeruzsálem)

Végsőkig szeretni

Évközi 22. vasárnap („A”) Mt 16,21–27

Péternek Caesarea Philippiben történt hitvallása után (Mt 16,13–20) Jézus rögtön szükségét érzi annak, hogy bevezesse tanítványait a rá váró szenvedés misztériumába. Tudja, hogy a küldetésének valódi jelentésétől távol álló messiási reményeket is táplálhatja, ezért körvonalazni kezdi Isten Országa és üdvössége felfogását oly módon, amely mindig is különbözik attól, amire az emberek számítanának.

Éppen ezért háromszor közli övéivel, hogy nagy próbatétellel kell szembenéznie, amely becstelen halállal végződik, de harmadnapra feltámad.

A mai evangéliumban találjuk a szenvedés első hírüladását: „Ettől kezdve Jézus jelezni kezdte tanítványainak: Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de harmadnap feltámad.” (Mt 16,21)

Jézus főleg azt hangsúlyozza, hogy szenvednie kell. Fontos ez a „kell” ige.

Mi nem igazán kedveljük a kényszerűséget és a szabadság hiányát közvetítő „kell” igét. Jézusnak szembe „kell” néznie a halállal, de nem úgy, mint aki arra kényszerül, hogy olyasvalamit tegyen, amit egyáltalán nem akar: engedelmessége szabad engedelmesség. Olyan ember engedelmessége ez, akinek be kell járnia ezt az utat, ha a végsőkig akar szeretni. Olyan ember szabad engedelmessége ez, aki tudja, hogy ez szükséges, és nem húzódozik, nem menekül el: aki valóban szeret, az tudja, hogy a szeretet magában foglalja a kötelességeket is, mert olyan kötelékeket teremt, amelyeket a mindennapi életben tiszteletben tartanak.

A szabadság csak ott hiányzik, ahol a szeretet is hiányzik, a szeretet pedig mindig szükségszerűséget hoz magával, kötelezettséget, és ezért szükségszerűen halált.

Az a szeretet pedig, amely a végsőkig tiszteletben tarja a kötelékeket, a végén nem tud nem feltámadni…

Jézus tehát tudja, hogy az ember üdvössége az Atya szeretetteljes tervének való engedelmességétől függ, és nem gördít semmiféle akadályt ennek az akaratnak a teljesítése elé.

Nem zavarja semmi, még a szenvedés sem és saját népe okozta halála sem: ez a halál számára nem botrány lesz (23. vers), nem akadályozza meg őt a szeretetben, sőt: az a hely lesz, ahol az ember iránti szeretetének határtalan dimenzióit feltárja.

Ha a botrány mindaz, ami akadályoz, amely megnehezíti az úton való előrehaladást, amely megszakítja a kommunikációt, akkor Jézus nem hagyja, hogy a halál, az igazságtalanság, a visszautasítás és a tagadás botrányt okozzon.

Az egyetlen botrány, amelyet Jézus magára és a tanítványokra nézve érzékel, nem a rá váró drámai és fájdalmas eseményekből származik. Az egyetlen lehetséges botrány az a gondolat, amely nem az Atyától származik, amely azt állítja, hogy van olyan megváltás, amely nem halad át az élet ajándékán. Az olyan gondolat, amely megpróbálja korlátozni és határok közé szorítani a szeretetet.

Jézus küldetésének kezdetén a megkísértéskor (Mt 4,1–11) ezt gondolatot sugallja az ördög.

Most, egy másik fordulóponton Péter képviseli ezt a gondolatot, aki félrehívja mesterét és „megfeddi”: ez az a hozzáállás, amelyet Jézus botránynak nevez.

A botrány nem feltétlenül komoly, szégyenletes dolog. A botrány „egyszerűen” minden olyan ésszerű gondolat, amely nem megy túl egy olyan logikán, amely főleg csak önmagát szeretné megmenteni. Olyan valami, ami megakadályozza a továbbhaladást, és elvonja a szívet a céltól.

Jézus kinyilatkoztatásával szembesülve tehát a tanítvány mindenféle ellenállása felszínre tör, és ez teljesen normális: Péter olyan, mind bármelyikünk.

Jézus egyszerűen arra kéri Pétert, hogy hátrébb lépve találja meg a saját helyét a mester mögött, nem előtt, nem Jézus és az Atya között, mint egy akadály, botrány. „Gyere mögém, Sátán! Botrány vagy számomra, mert nem Isten szerint gondokodol, hanem az emberek szerint!” (16,23)

Arra kéri, hogy alázattal sajátítson el egy másik, újfajta logikát: ezt nem nyilatkoztathatja ki neki test és vér (Mt 16,17), hanem csak az Atya adhatja meg a kicsinyeknek.

Péter helyzete a mindenkori tanítvány helyzete: „ha valaki” az Úr után „szeretne menni” (Mt 16,24), Péterhez hasonlóan maga mögött kell hagynia a világi logikát, amely saját erejével keresi az életet, hogy belépjen a határok nélküli ajándékozás logikájába.

Meg fogja kapni a kegyelmet, hogy ne botránkozzon meg semmin: nincs olyan rossz a világon – még a halál sem –, amely elszakíthat bennünket az Úrtól, ami megakadályozza, hogy az egyetlen kötelességünket megcselekedjük, azt, ami egészen emberré tesz bennünket: hogy a végsőkig szeressünk.

✝ Pierbattista Pizzaballa OFM

Egy sejtés nyomán élni

Évközi 21. vasárnap („A”) Mt 16,13–20

A mai evangéliumi szakasz rendkívül fontos, számos szentírásmagyarázati, krisztológiai és egyháztani megfontolást kínál. Most hagyjuk azonban ezeket magunk mögött egy pillanatra, és összpontosítsunk Péter alakjára, valamint arra, hogy mi is történik vele!

Az elbeszélés Jézus kérdéséből indul ki, aki kilétéről faggatja a tanítványokat: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Ez a kérdés egyébként végighalad Máté evangéliumának egészén. Péter ösztönösen válaszol, az evangélium sejteti is, hogy hitvallása nem hatalmas reflexió eredménye, hanem kimondja azt, ami a szívén van. Jézus megerősíti, hogy Péter szavai tényleg nem az övéi: „nem test és nem vér” nyilatkoztatta ki azokat neki, hanem az ő mennyei Atyja (Mt 16,17). Pétert éppen azért mondja Jézus boldognak, mert nyitott volt az Atya kinyilatkoztatására.

A „kinyilatkoztatás” olyan kifejezés, amely kapcsolatról és bizalomról szól, kiválasztásról és találkozásról: csak barátok részesülnek benne. Ámosz próféta például arra a felismerésre jut, hogy az Úr nem tesz semmit anélkül, hogy szándékát el ne árulná barátainak, a prófétáknak (Ám 3,7).

Isten kiválasztja azt, akinek feltárja és odaajándékozza önmagát, és általában nem azokat szemeli ki, akik bölcsek vagy fontosak. Maga Jézus is álmélkodva rácsodálkozik néhány fejezettel korábban arra (Mt 11,25), hogy mennyei Atyja a kicsinyeknek és az egyszerűeknek tárja fel Országa titkait.

Ma ez a kinyilatkoztatás Pétert érinti: ő az a kicsiny, akinek az Atya valami fontosat és újat tár fel, amely mindenféle emberi bölcsesség számára elérhetetlen. A többiek, a népsokaság legfeljebb korábban annyit sejtett, hogy Jézus különleges ember volt (Mt 16,14), de csak Péter jut el arra a felismerésre, hogy Ő Isten Fia. Péter hitének útja most fordulatot vesz, valami új kezdődik: mint ahogy mindannyiunk lelki útja során vannak olyan pillanatok, amikor a sejtés mélyebbé és élesebbé válik.

De nem csak erről van szó. Péter egész életét azzal tölti majd, hogy megértse mindazt, amit az imént megvallott, és egyre mélyebbre jusson Isten Fiának misztériumába. Ezt a megsejtést ugyan elveszíti, de újra meg újra rátalál. Az Úrnak többször vissza kell őt hoznia lélekben ide, Fülöp Cezáreájába, hogy részesüljön az Ő kinyilatkoztatásában.

Péter nem értette teljesen, hogy mit is jelent a vallomása, hiszen ő egy hatalmas messiásra számított, aki azért jött, hogy megsemmisítse ellenségeit, és erővel alapítsa meg Isten Országát. Jézus élete azonban rácáfol erre, és Péternek rá kell jönnie, hogy semmit nem értett meg. Isten kinyilatkoztatása azonban nem fogyatkozik meg és nem hiábavaló.

Péter csak akkor tudja majd megőrizni ezt a kinyilatkoztatást, ha vissza tud térni ahhoz, hogy kicsiny legyen, ha engedi, hogy az Atya újból megalkossa őt. Amikor csak önmagában bízik, amikor megmarad a „test és vér” terében, akkor elveszíti ennek a kinyilatkoztatásnak az értelmét, és így elveszti önmagát is. Ha azonban kicsi marad, akkor áldott lesz, ahogyan áldottak és boldogok azok a kicsinyek, akikről Jézus első beszédében, a hegyen szól (Mt 5): akkor megtapasztalja majd, hogy Isten Országa kegyelem és irgalom, és éppen ő lesz az első, akivel az Úr irgalmasságot gyakorol.

Csak így válik megbízhatóvá, és lesz az az ember, aki részesült az Atya szavában, aki saját testében megtapasztalja majd az irgalmasságot, és akire Jézus, mint sziklára építi Egyházát. Oldhat és köthet, vagyis képes lesz arra, hogy elvezesse az embereket az Atyának ugyanarra a kinyilatkoztatására, amely megváltoztatta az ő életét. Így lesz az Egyház a testből és vérből születettek közössége, akiket aztán újjászül a Lélek, akiket ugyanaz a kicsiny mivolt, ugyanaz a kinyilatkoztatás, ugyanaz a boldogság köt össze.

✝ Pierbattista Pizzaballa OFM

fordította: Szabó Xavér OFM